A T. HÁZBÓL [márc. 7.]
A T. HÁZBÓL [márc. 7.]
Tisza Kálmán nincs itthon!
Mindenen kiérezhető; a néptelen folyosók, a gyéren népes tanácsterem, a mamelukok közömbös arca, minden azt látszik kiáltani: Tisza Kálmán nincs itthon.
(Ma bizonyosan történik valami rendetlenség!)
A közigazgatási javaslatot levették, mert Tisza Kálmán nincs itthon, de ha nem vették is volna le, kinek volna kedve beszélni, ha Tisza Kálmán nincs itthon.
Hanem hiába vették le a közigazgatási javaslatot – azért mégis a közigazgatás volt ma napirenden.
Hogyhogy? – fogják kérdeni. Hiszen a mátrai vasút engedélyezéséről szóló jelentés volt kitűzve.
Hisz éppen azért.
Mihelyt az apró-cseprő jelentések után a mátrai vasútra került a sor, Szederkényi Nándor felállott és emlékeztette Kemény Gábort, hogy mostanra ígérte az engedélyezési okmány felmutatását.
– Igaz, igaz – motyogta Kemény Gábor és elkezdett az írásai közt motozni.
Ötször is átnézte, aktánkint, levelenkint, megint elölről kezdte, megtapogatta a zsebeit (még a lajbli-zsebeket is), hátrafordult Baross Gáborhoz:
– Nem tudod, hol az okmány?
Hogyne tudná Baross! Baross mindent tud.
– Ha itt nincs az okmány, kegyelmes uram, hát akkor bizonyosan otthon van.
Elvörösödött a miniszter, mint a rák. Zavartan kapkodott ide-oda.
– Mit csináljunk?
– Próbáld kihúzni az időt beszéddel – tanácsolta Baross –, én majd intézkedem addig.
– Hiszen ha tudnám, hogy miről beszéljek?
– Akármiről. Neked úgyis mindegy.
Kemény Gábor felállt és beszélni kezdett. Baross ellenben kiszaladt a teremből keresztül a folyosón a »telefon«-hoz. »Halló! Halló!« A telefon rémesen csendül meg valahol messze a közlekedési miniszteriumban.
– Ki az ördög lehet az? – morogja valami öreg írnok, aki most hanyatt fekve pipázik a büróban, mert Kemény Gábor és Baross Gábor úgy sincsenek otthon.
Még erősebben csengetnek.
– Hallgass ördög! – dühöng az öreg írnok. – Mert mindjárt beléd vágom ezt a kalamárist.
A csengő egyre türelmetlenebbül nyihog és riadozik:
– Ugyan mozdulj már – mondja a másik lusta díjnok –, hátha valami fontos dolog.
– Eh, nem szabad most semmi fontosnak történni. Hiszen nincs itthon az államtitkár, se a miniszter.
… S míg ez az idilli jelenet foly le a távolban, azalatt Kemény Gábor ott áll a Ház színe előtt szónokolva, szemérmetesen bevallván, hogy az okmányt elfelejtették, de már intézkedés történt, rögtön itt lesz.
A képviselők mosolyognak, az öreg Pulszky a markába nevet.
– Függesszük fel az ülést, míg az okmány megérkezik – indítványozza Szederkényi.
– Nem szükséges – véli a miniszter. – Majd inkább beszélek én addig. Megérkezik az, okvetlenül megérkezik.
S azzal megint tovább beszél a miniszter, vontatottan, roppant pauzákkal. Néha kétszer is elmond egy dolgot és újra elölről kezdi, mert szórakozott: kétfelé járván az esze, a beszéden és az okmányon.
Azt bizony már azóta keresik… most megtalálták… egy szolga a fiakkerbe ül… a lovak vígan robognak a kövezeten… csillámlik a patkójuk… Szeme nyugtalanul függ az ajtón, mikor jön már be Baross az okmánnyal.
Így képzelte el lelki szemeivel, de nem így történt valóban.
Jó idő eltelt, míg Baross csengetéseire végre hallatszott a miniszteriumból is a »Halló!«
– Ki az? Mi az?
– Én vagyok.
– Ki az az én?
– Baross Gábor, az államtitkár.
– Nem lehet az! Ugyan ne izéljen.
– Baj van, rögtön küldjék a mátrai vasút engedélyezési okmányát a Házba, mert különben…
Lett erre iszonyú lótás-futás, ajtócsapkodás, a szétszaladt miniszteri és osztálytanácsosok előkeresése a sörházakból s most már a Ház telefonján riadozott a csengettyű:
– Ki az? – kérdi Baross.
– Mi vagyunk. Küldenénk az okmányt, de méltóztassék előbb megmondani, hogy hol van?
– Ott van valahol, – hangzott vissza. – Keressék!
Kolosszális szcéna lehetett. Titkárok, fogalmazók, tanácsosok, irodatisztek keresték hajlongva, mindenütt. Az asztalokon, az asztalok alatt, papírkosárban, fiókokban – s ezalatt Kemény Gábor folyton beszélt.
De nincs az a sok, ami el ne fogyjon, – az ő mondanivalója is elfogyott, egyszer csak ott találta magát a beszéd legvégén, s a rettenetes szárnyas ajtó még mindég nem nyílt.
Quid tunc? Oh milyen szerencsétlenség, hogy ez a Tisza ilyenkor megy el hazulról. Istenem, istenem!
A Házat okvetlenül el kell foglalni valamivel. Hopp, megvan! Más okmányokat kell addig felolvastatni.
S most elkezdődött a felolvasás, de az is csakhamar elfogyott. Kínos verejtékcsöppek gyöngyöztek a miniszter homlokán.
Hát már most?
Egy merész ötlete támadt, megkérte a Házat, hogy amíg az okmány megérkezik, tárgyalja a romániai vasútegyezményt.
A Ház ebbe is beleegyezett.
Darányi adta elő az egyezményt. De hogy darál most Darányi, hogy pörög a nyelve. Szinte kedve lett volna közbekiáltani: »lassabban, lassabban, kedves Nácikám«.
Darányi azonban röviden, folyékonyan őrölte le mondókáját.
Kemény Gábor összeszorította a fogait:
»No megállj, te lázadó, te rebellis! Nem tudtál hosszabb lenni?«
S azután rimánkodó, szánalmas arccal fordult az ellenzék felé, mintha mondaná: »Hát szóljatok már valamit az isten szerelméért.«
De azok a világért sem szólottak, mindenki meg volt elégedve a romániai vasútegyezménnyel s az elnök kénytelen kimondani, hogy a javaslat el van fogadva.
Borzasztó pillanat. Az okmány még mindig nem jő. A miniszter arcán a kétségbeesés színei egymást váltogatják. Mély csönd áll be. A miniszter melléből egy mély sóhaj szakad ki.
Ez már blamázs! Milyen szerencse, hogy legalább Tisza nincs itthon!
Megüvegesedett szemei mereven, némán tapadnak a Ház valamennyi ajtójára, de sehonnan sem jön az okmány.
Végre egy erős lélegzetet vesz és feláll, elhatározva magát a legvégsőre, szemeit behunyja és síri hangon rebegi, hogy a Ház ülését függesszék fel, míg az okmány megérkezik.
– De hátha sohasem érkezik meg? – kiáltja egypár hang.
Az elnök felfüggeszti a Ház ülését. A képviselők nevetve tódulnak ki a folyosóra.
De éppen ebben a percben jön lihegve a miniszteriumtól a futár, hogy az okmány megérkezett.
Kemény arca kiderül s az ország dolgai ismét belezökkennek a rendes kerékvágásba.
A mamelukok újra kezdik magokat komolyan venni, az ülés újra megnyílik, és tovább foly… csak az öreg Pulszky jár künn, gunyoros arccal morogva rájuk a kritikát.
»Magyarok, nagy urak, tarokkoznak, mulatnak és mellékesen még az ország dolgát is csinálják.«
