AZ ÉN LEGÚJABB RIVÁLISOM
AZ ÉN LEGÚJABB RIVÁLISOM
Végtelenül unalmas ülése volt ma a képviselőháznak. Azt az indítványt tettem magamban és el is fogadtam, hogy ma nem írok róla. De azért csak ott ültem a szokott helyemen. Megszoktam évek óta, hogy az alakjaim közt legyek. Szeretem őket egytől egyig és úgy veszem már, akármit cselekesznek: mintha azt mind nekem csinálnák. Persze a hetedik éve lesz innen-onnan… Én nekik élek azóta, hát róluk is azt hiszem, hogy nekem élnek…
Hanem még így sohasem unatkoztam.
Csend volt, minő a vihar után szokott lenni. Karzat, folyosó némán ásítanak. A tegnapi küzdtér harcias elemei lankadtan nyugosznak a dúló csata után.
A habarékpárt (melyet egy kiváló statusférfiú találóan nevezett el ma a folyosón »a politikai meggyőződések zálogházának«) búsan könyököl a padokon, a kormánypárt a »tegnapi élvezet«-től kimerülve, egykedvűen sütkérezik a hármas ablakon beözönlő napfényben, melynek sugarai véletlenül odavágódnak a hímzett országcímerre az elnök feje felett s mintegy glóriával öntik el.
Csak a legszenvedélyesebb módosítók (akiknek a csont is jó) vannak még mindig működőben.
A két főispáni kacstól már megszabadultunk tegnap, de még a főispánoktól nem. Hja, azok nagy bagázsiával járnak.
Mocsáry (hogy a saját stílusát használjam) a főispánok hivatalnoki rangfokozatba való letételének szükségtelensége mellett szólal fel. Thaly egy adomát mond el a főispánok ellen németül: hogy akinek nem lesz elég titkárul egy fickó, még egy fickót vesz magához.
– Benne van a »Pesti Hírlap«-ban! – kiáltja egy hang.
És most már csakugyan ráismertem magam is a mai karcolatbeli adomámra. (Bizony nem gondoltam volna róla, még tegnap, mikor írtam, hogy parlamenti szónoklat válik belőle.)
Thaly a rangot, Goda, Szederkényi a nyugdíjat sajnálja a főispánoktól. (Istenem, de sok is az irigy ember!)
De Tisza Kálmán játszva tiporta le az ellenérveket. S a Ház változatlanul fogadta el a főispánokat.
A többi paragrafusok is simán, unalmasan csepegtek le.
Már éppen haza akartam indulni, mikor elém áll az én tisztelt barátom, a bodajki képviselő, Meszlényi Lajos.
– Szeretnék egy bolondságot csinálni – mondja.
Majdnem megöleltem örömömben.
– Hiszen éppen arra volna szükségem.
– Egy botrányos ötletem van.
S elmondta hogy az ötlet nem egyéb, mint hogy ő szeretné egyszer megírni helyettem a karcolatot.
– Szívesen! Mikor?
– Már készen is van, itt hordom a zsebemben.
Elolvastam jóízű versezetét s megígértem, hogy igenis közlöm, mert hadd lássa a közönség, hogy a képviselők sem töltik egészen hasztalanul az idejüket.
*
Hogy jön össze a Ház?
(A t. Ház írójához)
Írta Meszlényi Lajos
(A t. Ház írójához)
Írta Meszlényi Lajos
Ki a »Tisztelt Ház«-at írod e lapok hasábján
S kinek a sok jó gondolat röpül ki a tollán
Ki mint író s mint hű barát
Oly jól áll a lábán
S kinek a sok dicsőség már
Nem fér el a vállán,
Megirigyeltem azt tőled
Híres Mikszáth Kálmán
S bár kapjon Nendtvich, Komlóssy
Harminc fokos lázat,
Mit Te szoktál, én írom le
Ma a »Tisztelt Ház«-at.
*
A portás áll hosszú, néma lesben,
A tíz órát elütötte már,
Pödrött bajsszal, nagy bottal kezében
Ah messze van még az, mire vár.
»Úr, az úr – így szól – már féltizenegy,
De most talán csak mégis jön már egy.«
És ím az utca jobb felőli sarkán
Egyszerre lép ki két magyar alak
Tisztes arccal fejök büszkén hordván,
Jól áll nekik a félretolt kalap,
A Házban elsők régi évek sorján,
Ülésről még sohsem maradtak el,
Látta őket valamennyi kormány,
Hiszen pöröltek valamennyivel.
Házszabályok élő nyitott könyve
Kinél szív, elme és száj sziporkáz;
Negyven évnek törhetetlen elve,
Ez a Józsi bátyánk, a jó Madarász.
Mellette jön az elnököknek réme,
Öltözéke is már szemet szúr,
Ősi típus köztünk járó képe,
Nem szereti Tisza Kálmán úr.
Mamelukok nagy népszámlálója,
Közösügy fertőjét tipró vándor,
Jegyzőkönyvek mérges hallgatója,
Kunok bálványa, nagy Csanády Sándor.
Tíz perc múlva jön Szalay Imre
S mellette a csontos Orbán Balázs.
Egyik a borával, másik a szavával
Biztos sírt sok mameluknak ás.
Jön Gábor báró zsidók öldöklője,
Jó Lázár Ádám megüli helyét,
Nagy gondja van, harminckét módosítvány
Erősen nyomja ősz székely fejét,
Lükő Gézával most Thaly robog be,
Büszkén hordozza őt kuruc lova,
Jó hírt hallott a jámbor Rossiváltól:
Református lett két jezsuita.
Végre jön az elnök és nyomába,
Mamelukok roppant serege,
Elöl Ivánka mindég hangosan
Szép Tischler Vince kényesen,
Krausz Lajos szörnyű fényesen, stb.
S kinek a sok jó gondolat röpül ki a tollán
Ki mint író s mint hű barát
Oly jól áll a lábán
S kinek a sok dicsőség már
Nem fér el a vállán,
Megirigyeltem azt tőled
Híres Mikszáth Kálmán
S bár kapjon Nendtvich, Komlóssy
Harminc fokos lázat,
Mit Te szoktál, én írom le
Ma a »Tisztelt Ház«-at.
*
A portás áll hosszú, néma lesben,
A tíz órát elütötte már,
Pödrött bajsszal, nagy bottal kezében
Ah messze van még az, mire vár.
»Úr, az úr – így szól – már féltizenegy,
De most talán csak mégis jön már egy.«
És ím az utca jobb felőli sarkán
Egyszerre lép ki két magyar alak
Tisztes arccal fejök büszkén hordván,
Jól áll nekik a félretolt kalap,
A Házban elsők régi évek sorján,
Ülésről még sohsem maradtak el,
Látta őket valamennyi kormány,
Hiszen pöröltek valamennyivel.
Házszabályok élő nyitott könyve
Kinél szív, elme és száj sziporkáz;
Negyven évnek törhetetlen elve,
Ez a Józsi bátyánk, a jó Madarász.
Mellette jön az elnököknek réme,
Öltözéke is már szemet szúr,
Ősi típus köztünk járó képe,
Nem szereti Tisza Kálmán úr.
Mamelukok nagy népszámlálója,
Közösügy fertőjét tipró vándor,
Jegyzőkönyvek mérges hallgatója,
Kunok bálványa, nagy Csanády Sándor.
Tíz perc múlva jön Szalay Imre
S mellette a csontos Orbán Balázs.
Egyik a borával, másik a szavával
Biztos sírt sok mameluknak ás.
Jön Gábor báró zsidók öldöklője,
Jó Lázár Ádám megüli helyét,
Nagy gondja van, harminckét módosítvány
Erősen nyomja ősz székely fejét,
Lükő Gézával most Thaly robog be,
Büszkén hordozza őt kuruc lova,
Jó hírt hallott a jámbor Rossiváltól:
Református lett két jezsuita.
Végre jön az elnök és nyomába,
Mamelukok roppant serege,
Elöl Ivánka mindég hangosan
Szép Tischler Vince kényesen,
Krausz Lajos szörnyű fényesen, stb.
De elég ennyi ízelítőül.
Így mennek a Meszlényi Lajos versei véges-végig, emlékeztetve a régi diétai paszkvillusok ódon kedélyességére.
Jólesik tudni, hogy most, mikor már kezdenek az öregek elpusztulni (imitt-amott van belőlök egyik-egyik) a poézisük átment az utódokba.
(Denique a szellem halhatatlan.)
De én ezt még úgy is üdvözlöm, mint figyelemreméltó új tünetet. Hogy ti. az ellenzék apródonkint a versírásra adja magát.
Az se valami nagyon hasznos, de legalább kellemetes foglalkozás.
