A T. HÁZBÓL [márc. 27.]
A T. HÁZBÓL [márc. 27.]
Noha nem tartom magamat jövendőmondónak (mint b. Kemény Gábor), de tény, hogy azzal végeztem be a legutolsó karcolatomat: »Kár volt a vitát be nem zárni szerdán, mert a péntek szerencsétlen nap.«
Az is lett, szerencsétlen – a »szabadelvű« ellenzékre.
Beöthy Ákos kezdte a vitát, akit csak azért nem nevezek el »habaréki Machiavelli«-nek – mert komolyan is vehetné. Neki mindig vannak eszméi. A főispáni hatáskör ellen beszélt. Két nyomós érvet hozott fel, de az egyikkel lerontotta a másikat.
A vita szignatúrája az volt eleinte, hogy nyomban bevégződik a két ominózus §.
A szavazás a küszöbön állt.
A »Whipper-in« lázas készülődésben szaladgált fel s alá a folyosón. A tanácsterem padjai megnépesültek; a »szavazás fecskéi« megjelentek. Ott tarkállott Podmaniczky Frigyes, s mint fáradt vándor sóhajtozva ült le a korridor mellett egy padra. Bornemisza Ádám is elhozta a maga dallamos »igen«-jét messze földről.
A napfény nyájasan sütött be a folyosó magas ablakain. Nyugalom honolt köröskörül.
Csatára nem emlékeztette az embereket semmi, csak az ott sétálgató Ivánka Zsigmond kilyukgatott kabátja és nadrágja, mely diadalmi jelvényeket a világért sem vetné le párbaja óta.
Haragítják is a mamelukok:
– Minek viseled ezt a ruhát, mért nem zárod el otthon a szekrényedbe, ne kopjék? Majd jó lesz a választáskor felmutatni otthon: »Tisztelt uraim! válasszák meg önök a nadrágomat.«
Ilyen békés, kedélyes hangulatban volt minden, midőn egyszerre megérkezett a folyosóra az öreg Waldstein, a »vészsirály«.
A Ház éles megfigyelői már ösmerik az öreg Waldsteint, a »Pulszkyak szellemi bonorum direktorá«-t s tudják, hogy amikor ő megjelenik, akkor valamelyik Pulszky beszél.
– Melyik Pulszky van ma a soron?
– Guszti.
S valóban nemsokára ő kezd beszélni a teremben. De ki gyaníthatta ebből a vihart?
A folyosói élet tehát vígan folyt tovább, s nevetve vettek körül sokan egy oligarcha főispánt, aki, míg ott bent két kezét felgyűrve védi a főispánokat, a generálist, itt künn Andrássy Manó-stílusban meséli, hogy jövőre még kevesebb dolga lesz, mint most.
– De iszen esztendőre még több dolga lesz az új hatáskörben!
– Ejh, mire való akkor az a fickó, akit mellém adnak titkárnak?
– Az maga el nem képes végezni.
– Nos… akkor még egy másik fickót veszek hozzá!
De e pillanatban egyszerre elnémítja a nevetést az elnöki csöngettyű sikongó riadása s annak nyomában a bömbölő zaj, mely hullámozva, siket tompasággal tör ki.
Mindenki berohan. – Mi történt? Mi baj van?
Mintha harcban állana az egész Ház. Az óriási tömeg ingerülten háborog. Egy végtelenül mozgalmas kép. Minden fej nyugtalan. A kezek izgatottan kalimpálnak a levegőben, az arcok a szenvedélyességtől rángatóznak. Az indulatok heve lüktet minden szóban, minden mozdulatban. A méltatlankodás moraja vegyesen zúg fel a helyeslés viharával.
Pulszky Ágost beszél, arca fehér, nyugodt, mint a márvány, csak a hangjának van valami szokatlan éles csengése és a kis hegyes szakálla rezeg.
A generális összehúzódva ül székében. Apponyi gróf szemeiben fenyegető villámok cikáznak. Az Ivánka Imre oroszlánszerű feje helyeslően bólingat.
Senki sem pihen. Az elnök előrehajolva figyel. A tömött karzat zsibongva hullámzik.
Egy szó s a Ház vidékein egy egész vonal megbolygatva feszeng, hasadozik, morajlik; egy másik szó s egy másik vonal mozdul meg nervózusan. Mintha zsinóron rángatná őket a szónok.
Az ellenzéknek egy-egy felkiáltása hangzik közbe: »Szörnyűség!« Majd az ellentmondások megnevezhetlen vad zúgása hömpölyög lázasan, míg balról egy hatalmas helyeslő »Halljuk« rohan el a Ház fölött, élesen hasítva a puskaporral telt levegőt.
De ezt mind nem hallja a szónok. Nem a száraz professzor beszél most, hanem a »megmérgesített szövetséges«. Nem a betanult szónok szórja kiesztergályozott nyilait, hanem az elpártolt családtag – hajigálózik a házi szennyessel, leplez, zúz, tör mindent rakásra (a kormánypárt jót mosolyog ehhez a »házi mulatság«-hoz).
Csak a generális ül még mindig összehúzódva, a családi cserepek recsegését hallgatva, mintegy azon tűnődvén, hogy örüljön-e a jelenetnek: »Hiszen ezeket a cserepeket ő maga is összetörte volna, csakhogy más módon.«
… Azután van abban valami bántó is, mikor valaki összetöri azt az edényt, amelyikből ivott és azt a tükröt, amelyikből fésülködött. Ez egy kicsit már fúria.
De mindent összevéve ma mégis nagy volt Pulszky Ágost; hatalmas logikával, finom elme-éllel álcázta le Apponyiék törekvését.
A »frakció« izgatottsága féktelen zúgásban tört ki, mikor beszédét bevégezte.
De a parlamenti porondon ledöfött alakoknak az a privilegiumok van, hogy szépen felkelnek a leöletésük után és védelmezik magukat.
Azért hát felpattant gróf Apponyi Albert, nagy nehezen lecsendesült a harci lárma, s személyes kérdés címén védte magát.
Utána Andreánszky Gábor csörtetett elő szintén személyes kérdésben. De ekkor már permanenssé vált a zúgás, mint a fergeteg hömpölygött a termen végig hol lassabban, hol újra erőre kapva. Nem akartak már senkit meghallgatni. A pártok összegomolyodtak. Az ellenzék átment a baloldali padokba, a mamelukok pedig a túlsó oldalt keresték fel. A mediumot egy nagy lármás tömeg foglalta el. Az elnök kétségbe volt esve. Egész erővel rázta a csengettyűt, de azt ugyan senki sem hallotta.
A holt ércnyelvnek nem volt most semmi tekintélye.
Újra Pulszky kívánt síkra szállni. Most már mérgesebb volt, mint előbb, még a foga is csattogott.
– Eláll! – kiáltá száz torok.
– Személyes kérdésben akarok nyilatkozni.
– Nem szükséges! – süvítette egy habarék.
– Azt én jobban tudom, hogy nekem mi szükséges, mint ön – felelte talpraesetten.
Nagy nehezen, sok félbeszakítás mellett meghallgatták; még egy erős oldalvágást mért a »frakció«-ra.
Az izgatottság elérte tetőpontját, a fölkorbácsolt szenvedélyek lángban lobogtak.
Az elnök összeszedte minden hangját és kikiáltotta, hogy a »vita be van, zárva«, miután előbb odahítt két hiteles embert tanúnak, akik szükség esetén megesküdjenek rá, hogy hallották a vita bezárását.
Most aztán Dárdai következett a zárbeszédével. De ki hallgatna most zárbeszédet? A habarékpárt el volt alélva, a szélsőbal azon gondolkozott, hogy mi illik neki jobban; ha haragszik, vagy ha mosolyog? A mamelukok nem gondolkoztak semmin. (Nem természetük.) Azok csak a szavazást várták türelmetlenül.
De a Dárdai zárbeszéde nem jelentette a háború befejezését; az csak fegyverszünet volt.
Utána Chorint illette a szó mint indítványozót, s a sebesült Chorin vissza akarta adni a vágásokat. Egy csomó paprikát ő is tartogatott, hogy azt a Horánszky szemébe szórja.
Az igazi csata csak most kezdődött. A Pulszky-féle »házi mulatság«-hoz még egy kiágazó piknik. Még egy roham a habarékpárt ellen.
Hanem Chorin most a rövidebbet húzta, mert a haragos arcú Horánszky visszacsapott kegyetlenül.
Chorin vörös volt, mint a rák, Horánszky sápadt volt. Ez a két szín ütközött össze, a vörös és a fehér. Horánszky arca gyűlöletet fejez ki, ha beszél, hangja a szenvedélytől reszket.
A Ház úgyszólván sustorgott. A polemiák izzóvá tüzesítették. Egy meggyújtott erdő már, melynek a gallyait dühöngő szél rázza jobbra-balra…
A heves felkiáltások, gúnyos fölszisszenések, az izgatott fölmordulások egy verekedni készülő tábor festői képét adták.
S a harc még egyre harapódzott odább.
Chorinnak felelt Horánszky, Horánszkynak felelt ismét Chorin – mind csupa személyes kérdésben.
De már ezt nem állhatta Tisza Kálmán; nem szokta ő azt meg, hogy háború legyen őnélküle. Kedvetlenül rázogatta a fejét egy darabig:
»Csak már hozzám is nyúlna valaki. Hiszen tulajdonképpen az én paragrafusomról van szó. Mégis másokat akarnak itt kivégezni. De már ez nem méltányosság, mikor azért vagyok itt, hogy engemet üssenek.«
Nosza, beleugrott a harci tűzbe s nekirontott az ellenzék újabban elmondott érveinek, szétszórva ezeket könnyed, eleven fegyverével.
És most már csakugyan úgy látszott, vége a belharcoknak; vége is lett volna, ha Péchy Tamásnak nem kerekedik kedve lefújni még egyszer a hamut a zsarátnokról egy elnöki lehellettel.
Nem is kellett a szegény Chorinnak egyéb, mint hogy az elnök is megtámadja: amiért az »erkölcstelen ellenzéki szövetség« szót használta.
Chorin a Ház követelő zúgása közt visszavonta a kifejezést, s így lett Horánszkyval folyt maró viadalának dicstelen vége: egy jámbor visszavonás.
– Istenem – mondá Veszter, lehajtva álmos fejét a padra szomorúan –, de csak nagy baj az az embernek örökké, ha valaha habaréki volt.
