A HÉT TÖRTÉNETE [nov. 28.]
A HÉT TÖRTÉNETE [nov. 28.]
Apró-cseprő eseményekkel van a lefolyt hét megtarkázva.
Talán nem is érdemes, hogy még egy pillantást vessünk rájuk. A delegáció a végét járja. A puskakérdés eldőlt. Természetesen a drágább győzött, a Mannliecher-fajta. (Majd meglássuk, ha győzni fog-e annak idején is.) Egyebekben is simán ment keresztül a delegációkban minden. Az ellenzéki hangokat (mert van vagy három hang ilyen is, az Andrássyéval pláne negyedfél) lehetőleg elnémították, megbágyasztották a kormánypárti intézők szép, rábeszélő szavakkal: ne kötekedjenek most, mikor a monarchia ilyen válságos helyzetben van, csak éppen most ne…
– Eszerint mikor beszéljünk? – kérdé az ellenzék egyharmad része, akiben be volt rekedve vagy kilenc kemény felszólalás.
– Beszéltetek volna tavaly.
– De tavaly is azt mondtátok, hogy a monarchia válságos helyzetben van.
– Nos, akkor beszéljetek esztendőre.
– De hisz esztendőre is válságos helyzetben lesz a monarchia.
– Hát ne beszéljetek sohasem. A beszéd úgyis az az egyetlen dolog, amit megtakaríthatunk.
Hanem valami figyelemreméltó mozzanat mégis történt, amiben sok humor van.
Hegedüs Sándort megjubilálták, különös érdeméül róván fel, hogy tíz év alatt, amióta a zárszámadások előadói székén ül, éppen 1 342 067 503 osztrák forintot referált el.
…Biz ez méltó dolog, hogy az ember igyék rá egyet.
*
És ezzel egy időre végeztünk a delegációval. A jövő héten már mennek hazafelé, Smolka nagy bajusza nem lesz többé látható, Grünwald módosítványai megszűnnek, Kálnoky visszagombolkozik, Asbóth János becsomagolja a világ legszebb mellényeit útibőröndjébe, és az adósságcsinálás szép szerényen visszahúzódik az ő kies Sándor-utcai tartózkodási helyére.
Ma már meg is volt az első ülés. Újra láthattuk a mi szelíd kedves otthonunkat, a t. Házat és annak nyájas fülkéit, pipafüstös folyosóit.
Az öreg Péchy Tamás úgy tűnt fel emelvényén, mintha valami háborúból tértünk volna meg a családi hajlék elé, ahol ott találjuk ülve az öregapót a boglyas kemence tetején. Körülötte a puskaporszagot nem élvezett hű fiak, Szathmáry György, Tibád Antal és Törs Kálmán sorakoznak ártatlan arcokkal.
Különben az ülés oly rövid volt, hogy a padok meg sem melegedhettek a pihent szájú hazafiak alatt, kikből roppant kevesen gyűltenek össze, tudván hogy semmi rendkívüli nem történhetik.
Nem is történt.
Fejérváry miniszter felállott s mindössze két papíraktát nyújtott át a Háznak. Az egyikben vért kért, a másikban pénzt. (Van az nekünk!)
Az egyik ugyanis a jövő évi újoncjutalékról szól, a másik a Ludovika költségeinek megszaporítását célozza. Azután a pénzügyminiszter állott fel. De az már csak nem kér semmit!
De bizony az is kér – indemnityt.
Erre fogja magát az elnök. Ő is kér – azt mondja – engedelmet, hogy a képviselők napidíjait kiutalványozhassa. (Hadd lássák az osztrák delegátusok, hogy még van pénz a fiókunkban.)
Ha már mindenki kér valamit, gondolja magában báró Andreánszky Gábor, engem sem a gólya költött, én is kérek. S interpelláció alakjában kéri a szenvedő váltóképesség megszorítását. S eközben elmeséli, hogy egy zsidó jár a vidéken, képeket árul és a vevőktől részletfizetésre váltószerű kötelezvényeket vesz. Hát van-e erről a zsidóról az igazságügy-miniszter úrnak tudomása? Különben, úgymond, Kohnnak hívják az illetőt.
No, ha Kohnnak hívják, akkor nem lesz valami nagyon nehéz ráakadni.
