II. Nem hivatalos rész
II. Nem hivatalos rész
A mai ülés is úgy nyílt meg, ahogy mindenik. Apródonkint gyűltek a követek, míg Beöthy Algernon a jegyzőkönyvet morzsolta le mohamedánusi dünnyögéssel, mintha a Szent Koránt olvasná. Természetesen egy lélek sem hallgatja húsz év óta a jegyzőkönyvet, csak Csanády Sándor, aki lesben áll ott s tágra nyitott szemekkel figyel.
De Beöthy meg akarta tréfálni ezt az egy lelket is. S amint a közösügyek tárgyalására kiküldendő bizottságról szóló passzusra jutna a sor, közé szúrja egy kicsit hangosabban az »átkos« szót… ekképpen:
»– az átkos közösügyek tárgyalására kiküldendő országos bizottság…«
Csanády nagyot csuklik és hátratántorodik megzavarodva: Mi ez? Nonono, mi ez? A füle csengett-e, vagy valóban hallotta?
De Beöthy a legkomolyabb arccal siklik tova a protokollum döcögős sorain, csak úgy félpislogással gyönyörködve a tűnődő hazafi álmélkodásán.
Napirenden még mindig a Jansky-ügy van. A karzat immár kifáradt, üres ma, a szónokok azonban nem fáradtak ki, de már azok egy része is üres.
Egymás után léptek a sorompóba a jámbor tekintetű Veszter, a sima tapintatos Vadnai Károly, aki tekintélyes szónokká verte ki magát két év alatt és a köpcös, jól táplált Szemnecz Emil.
Veszter homályos volt, mint mindig, Vadnai okosan és szépen beszélt, felhozva az érem másik oldalát, s bizonyos nem tetsző toasztok ellenében három másik toasztot sorolt föl, melyek hazafias melegséggel mondattak el, az egyik Erdélyben, a másik Budán, a harmadik – természetesen – Miskolcon.
Hátha még azt is elmondta volna, amit a folyosón beszélt valaki, hogy az az Albrecht főherceg-féle toaszt, mely itthon annyira fájt, tulajdonképpen nem is volt összefüggésben a Jansky-üggyel. Mert őfensége el szokta azt mondani minden évben, levén őneki csupán két toasztja, az egyik hivatalos alkalmakra, (ez az a »mienk«) a másik pedig családi ünnepélyekre, keresztelők és lakodalmakra.
Szemnecz Emil várakozáson felül csinosan szólott, de nem olvasván el e fent megírt soraimat (mert még akkor meg sem írtam) belekötött a »szarajevói felköszöntő«-be, amire egyszerre haragosan megrándult a Péchy Tamás szemöldöke s megrezgette a csengettyűt.
– Ne gyanúsítson a képviselő úr oly főherceget, aki minden ügyben, amely magyar, megtesz mindent, ami lehetséges.
Néma csönd támadt a teremben. Mindenki bámult az elnök ötletén, mellyel olyan hamar gombos spencerbe öltöztette a tiszteletreméltó főherceget.
Egy-két helyeslés kicsúszott innen-onnan. Horváth Gyula izgatottan hagyta el helyét és átment ülni a terem túlsó oldalára. Falk Miksa szelíden nézett a szomszédjára, Jókaira, Jókai búsan nézett Hegedüsre, Hegedüs kétségbeesve nézett az elnökre.
A habarék pártról egy hang azt kiáltá lelkesen:
– Úgy van! Igaz!
Lipthay báró volt, Gáspár apó a »Kornevillei harangok«-ból.
Szemneczet Herman váltá fel (aki mérges és szellemes volt), Hermant meg a pirospozsgás Papp Elek.
A szónokok bizony nem nagy hallgatóságra virradtak. A figyelem egészen ellankadt már úgy, hogy Vadnai Károlyt kivéve talán egyik sem lehetett megelégedve a sikerével.
Hanem iszen arra való a víg Beöthy Algernon, hogy a csüggedőket megvigasztalja.
Mikor az egyik kijött, így szólt hozzá:
– Oh, be szép volt! Roppant hatást tett volna, ha ezelőtt egy hónappal mondod el.
Mikor a másik jött ki kedvetlenül, mézes szájjal állta útját:
– Gyönyörű beszéd volt, nagy hatást tett volna, ha vársz vele még egypár hétig.
Egy harmadiknak bánatát azzal altatta el:
– Hatalmas volt. Hidd meg, nagy hatást tett volna, ha hallgatták volna.
De amint elfogyott a hallgató, elfogy ott a szónok is. Papp Elek után senki sem akar többé következni. Az elnök kijelenti, hogy a vita be van zárva.
– Kár a témáért! – sóhajtják a szélsőbalon.
De mielőtt végképp kialudnék a haza világító mécses, még egyet lobban.
Fejérváry báró feláll s egy olyan katonás, de mégis eszes, találó rögtönzésekben gazdag beszédet csap, hogy a Ház elámul. Sűrűn tör ki a helyeslés és tetszészaj. Mikor pedig Polónyit gúnyosan aposztrofálja, percekig tartó hahota tör ki.
Hiába vágott aztán Polónyi vissza. Az »Schmarn«!
És ezzel most már az ülés véget ért volna egészen derült kedélyben, ha Szegednek nincs Herman Ottója, vagy ha Herman Ottója van, de nincs kolerája. Vagy ha Herman Ottó, aki e napokban Szegeden járt mármaroskodni, neki nem ront a kormánynak, hogy elmulasztotta a szükséges intézkedéseket Szegeden az ázsiai kolerára nézve, hogy a dezinficiáló szereket csak ötödnapra rendelték meg Pestről, hogy a csatornázás rossz és a rekonstrukció járványfészekké tette Szegedet.
A miniszterelnök rögtön felelt az interpellációra, melynek két passzusa e sorok írója előtt is merő kötekedésnek látszik.
Először az, hogy ne lettek volna fertőztelenítő szerek, mert én a kolera kiütése napján, éppen a vörösporszag miatt menekültem el a városból haza – a saját koleránkhoz.
Másodszor az, hogy a rekonstrukció tette volna járványfészekké Szegedet: mikor a lakosság emelt helyeken, szellős házakban azóta lakik.
Hanem kettőben meg Hermannak van igaza.
Az egyik az, hogy ő csakugyan volt Szegeden.
A másik az, hogy Szegeden csakugyan van kolera.
