A T. HÁZBÓL [szept. 19.]
A T. HÁZBÓL [szept. 19.]
Az utolsó ülésszak első ülése volt. Már jóval tizenegy óra előtt gyülekezni kezdtek a képviselők gyalog és robogó fogatokon.
Gyorsan telt meg a folyosó. Eleven, vidor zsongás töltötte be a jól szellőzött ismerős zugokat. Ni, mennyi napbarnított arc! Hány meglohadt has és hány kigömbölyödett termet!
A jó falusi politikusok idegenül néznek szét egy darabig, mígnem apródonkint átmelegesznek a tömérdek kézszorítástól (pedig egy-egy izzadt kéz valóságos bacilus-szeminárium); a gyenge memóriájú öregurak tűnődve keresik a saját ruhafogasukat.
Csak úgy bugyborékol a tömérdek kérdezősködés és felelet: »Hová jártok?« »Igaz-e, hogy a Martensok megint itt vannak?« »Nálatok is olyan nagy szárazság volt?« »Hogy áll a kerületed?« (És erről a kérdésről már megösmerni, hogy az utolsó ülésszak van.)
Azután jönnek a nagy emberek, bebiceg a generális. Minden szem odanéz. Hagyott-e rajta valami diadalnyomot, egy kis kevélységet a Jansky-ügy? Nem biz’ az, úgy néz ki, mint azelőtt. Tisza Lajos gróf deli alakja is feltűnik, Szilágyi Dezső fesztelenül suhan el a sorok közt, mintha vele sem történt volna semmi. Apponyi nem lett kövérebb, csak Polónyi lett halaványabb a nagy honfibú miatt, mely a nyáron emésztette.
De csitt, a csöngettyű megszólal. Menjünk be gyorsan.
Minden úgy áll ott, ahogy elhagytuk. Az öreg Péchy fáradtan ül az elnöki széken. Talán fel sem kelt onnan azóta.
Rakovszky olvassa a királyi leiratot, ugyanaz, melyet már egyszer hallottunk. Olyan, mint a kulcs. A múltkor bezárta; most pedig kinyitja a tisztelt Házat.
Elparentálván a halottakat, a másik jegyző elreferálta a postát, ami azóta érkezett, a meggyülemlett kérvényeket, jelentéseket, föliratokat.
Mikor ennek is vége van, föláll Helfy Ignác, hogy valamit talán kifelejtettek, mert hol van az a levél, amelyet őfelsége írt Tiszához a Jansky-ügyben? Annak a levélnek itt kellene lennie, mert az a nemzetnek szól.
Az elnök nagyot bámul és méltatlankodva dörmögi: »Amit ide hoztak, az itt van, amit ide nem hoztak, az nincs itt, tehát elő sem adhatom.«
Tisza is feláll legott: hogy őfelségének is megvan az a joga, hogy nem a Házhoz címezett levele ne a Házhoz jusson, de amennyiben közölve volt a lapokban, vita alá kerülhet majd akkor, ha a Jansky-ügyből fakadó kérvényeket tárgyalják. (Van belőlük vagy negyven kiló.)
Még Ugron és Csanády segédkeztek Helfynek, de aztán maga Helfy is belenyugodott, Isten neki, ha elmarad is most a levél, mert úgysem a levél kell nekik, hanem a disputa.
És ezzel az incidenssel véget is ért volna a mai alakuló, azazhogy még csak nem is alakuló ülés, ha Horvát Boldizsár lágy szíve meg nem esik vala a szerencsétlen bolgár fejedelmen s egy hosszabb interpellációban (mely olyan szép stílusban volt tartva, mint egy dicsbeszéd) meg nem korholja egy kicsit külügyi politikánkat (pedig kár azt a jámbor Kálnokyt bántani, mikor az a légynek sem vét!) s négy kérdést nem intéz a miniszterelnökhöz.
Látván Irányi Dániel, hogy ez a négy kérdés mind olyan, hogy azt Tisza nem tudja, vagy ha tudja, el nem árulja, fogja magát, még egy pótinterpellációt vág ki erről a tárgyról s megszerzi a Horvát Boldizsár kérdéseit még hét darabbal.
Benne van azokban minden. Zárt ajtók, begombolt kabátok, emberi vesék féltett titka. Csak még az hiányzik a tizenkettedik kérdésnek, hogy »mit gondol most a cár?«
De hiszen a cinkotai kántor az effélére is meg tudott felelni… Az pedig csak egy közönséges kántor volt.
