SZÉCHENYI ÉS MATLEKOVITS
SZÉCHENYI ÉS MATLEKOVITS
A szegény Széchenyire most már igazán kezd a dér rájönni. A csók nem hozott neki szerencsét. Azóta folyton decadence-ban van. A »csók«-tól egészen a »harapás«-ig. Ti. a Szlávy tegnapi harapásáig.
Pedig igazi »grand seigneur« volt, jól nevezték el az ellenzékiek. Neki nem imponált a parlament, sem a preliminálás. Átsuhant »könnyen« a számokon. Nem tudott számolni, el kell buknia.
Hiába óvja a grófi nimbus, hiába óvja még Tisza is (ha ugyan óvja még), nem lehetett megmenteni, a leghatalmasabb erők jönnek ellene: a számok.
Tegnap az egyik tábor vette ostrom alá, ma már jött a másik számtábor: a kiállítási deficit. Érdekes grand seigneuri tételek vannak ebben is. Csak éppen egymillió és 800 ezer forintba került az országnak a városligeti mulatság.
De nem ez a baj itt sem, hanem az a fumigálása a parlamentnek, hogy amire az megszabott 50 ezer forintot, arra költöttek 130 ezeret, amire pedig megszabott háromszázezeret, arra költöttek egymilliót.
Előre lehet látni hát, mi lesz.
A karácsonyi szent ünnepek alatt hagyják kibékülni azzal az eszmével, hogy minden dicsőség mulandó s aztán jön megint a név szerinti szavazás a Házban s ez lesz neki az utolsó »tőrszúrás«. A mamelukok jó emberek – de csak kénytelenségből. Most már nem fognak kegyelmezni. És Tisza maga is óvatos lesz ezentúl: ha gróf kell neki, nem megy többé a szomszédba: a habarék párthoz. Rossz portéka az ott mind!
De tulajdonképpen ha jól fölveszem, nem is illendő dolog tőlem, egy ilyen óriási tragikum felett tombolni, pláne ilyenkor, a keresztényi szeretet szelíd ünnepének küszöbén.
Nem is teszem; a tragikum végre is tiszteletreméltó, hanem kiválasztom belőle a komikumot.
Mert van az is. Bár nem áll valami új motívumokból.
A materia régi, csak egy új fordulat van benne, ami bevégzettebbé teszi az egészet.
Ugyanis az államtitkár úrról lesz szó, akinek egy ritka almafaj viseli a nevét. Az emberiséget egy alma tette boldogtalanná, Matlekovitsot egy alma tette boldoggá, a »Matlekovits-alma«.
Mert Matlekovits akkor boldog, ha mindenütt a maga nevét látja; ha tőle függne, minden az ő nevét viselné, volna Matlekovits-ing, Matlekovits-pipaszár, Matlekovits-cigaretta és ha tőle függött volna, hihetőleg lett volna Matlekovits-ház is a Sugár úton – a Bobula-házból.
Hát nem különös szatíra az a sorstól, hogy éppen az az államtitkár úr, aki arról tette magát híressé minden időkre nézve, hogy szereti, ha emlegetik – most az egyszer nem szereti, ha emlegetik?
Pedig emlegetik. Szlávy beszédjében egy begöngyölgetett cukkedli passzus neki szólt, a képviselői körökben is neki tulajdonítják nagy részben a miniszterium bajait.
És Széchenyi?
Széchenyi úgy viselte magát, ahogy a legtöbb ember. Hiszen már Madách mondta: »Az ember gyenge-gyenge«. És Széchenyi akkor is gyenge volna – ha Madách semmit sem szól erről.
Hát mondom, úgy volt eleinte, mikor a szerény, lesütött szemű Széchenyi miniszterré lett s maga mellett találta a naggyá reklamírozott Matlekovitsot, egész reverenciával mondá egy vagy más dologra:
– Matlekovits így akarja.
Később, mikor megmelegedett egy kicsit, így szólt kevélyen:
– Ezt így akarjuk.
A legutoljára már azt mondta a grand seigneur:
– Ezt így akarom.
De ím változtak az idők és most már azt mondja Széchenyi a kellemetlenségek első fázisán:
– Sajnálom de így csináltam.
A második fázisban már így kezd kibontakozni a vallomás:
– Magam is beismerem, hogy nem jól csináltuk.
Nem szeretek prófétáskodni, de tartok tőle, hogy megjön a harmadik fázis is:
– No, ezt bizony rosszul csinálta Matlekovits. Mindezekből pedig az következik, hogy Matlekovits még talán túlélheti Széchenyit, de az új Matlekovits-almát már ő sem éli meg az államtitkári széken.
