MAGYAR NAGYURAK
MAGYAR NAGYURAK
A nemzeteket többnyire a nagyuraik nyomán ítélik meg. Valószínűleg néha igen rosszul. A grand gőgje adja meg a színt a spanyolhoz, a lord flegmája az angliushoz, a márki finomsága a franciához. S egyrészt helyesen is, mert majd minden nemzet tulajdonságai arisztokráciájában csucsorodnak ki legjobban.
A mi nagyuraink ezelőtt ötven évvel csak a parádéban jártak elöl. »Magyar gróf«, ez a szó annyit jelentett, hogy egy őrülten gazdag, civilizálatlan ember, aki jukszokat csinál a rengeteg pénzével. Az indiai nábob és az oláh bojár közt állott a magyar főúr fogalma.
Ma finomodott kissé a magyar arisztokrácia, s virtuskodásai nem annyira a pénzszórásban kulminálnak, mint inkább disztingvált grand seigneuri felfogásban a pénzzel szemben.
A közelmúltból két esetet is tudok fölemlíteni, mely méltó, hogy megörökíttessék a krónikák számára.
Gy. B. úrnak összes birtokai elúsztak. Nem maradt egyebe, csak egy kastélya a parkkal s a kastélyban tömérdek műkincse. Egész vagyont érő ritkaságok és műdarabok.
A végén ezt a kastélyt is eladatta a hitelezője, illetőleg megvette mindenestől potom áron.
A fiatal nagyúr aláírta az eladási okmányt, mely éppen fedezte a terheket s így szólt egy mosollyal:
– Most hát már semmi sem az enyim. Isten önnel!
– Vigyen valamit el, nagyságod, legalább emlékül – mondá az új tulajdonos.
A régi úr szétnézett a szobákban, mintha keresgélne, mit vigyen el s aztán odament egy drága porcelán virágcseréphez és leszakított a rózsatőrül egy picinyke feslő bimbót.
Azt tűzte a gomblyukába, azt vitte el. Az ősök dús örökségéből egy rózsabimbót.
Ez az egyik történet.
Gróf Z. egy gazdag angol nőt vett el. Ügyvédje, aki külföldi szokás szerint házassági szerződést csinált, kikötötte, hogyha a gróf halna meg előbb, annak a vagyona a nőé legyen, ha pedig az asszony halna meg előbb, akkor az asszony családja fizet a grófnak három milliót.
A gróf nem volt túlságosan gazdag, egy félmilliónyi vagyona lehetett, ti. annyit ért a dunántúli uradalma. Abból is fénnyel, tisztességesen éltek, azazhogy tisztességesen nem sokáig.
A grófné elhajlott az urától. Szerette a változatosságot. Hiába, ilyenek az asszonyok.
Egy nap elhagyta a kastélyt és a szeretőjéhez költözködött. A keserűen csalódott gróf panasztalanul, búskomoran viselte a csapást.
Elhatározta, hogy megindítja a válópört, de a sors nem akarta ezt a válást a magyar bíróságokra bízni, amik lassúk, elválasztotta az asszonyt rövid úton. Tífuszba esett, meghalt. Legalább nem kellett a válópörrel piszkolódni.
Egy nap két idegen úr állított be a gróf kastélyába, Mr. Johnson és Mr. Topp, londoni ügyvédek.
– Mit parancsolnak az urak? – kérdé a gróf.
– Egyezkedni jöttünk a gróffal.
– Énvelem? Nincs énnekem az urakkal semmi dolgom.
– Dehogyis nincs. Hát a hárommillió forint?
– Miféle három millió?
– Amit a grófnak kell kapni a megboldogult grófné után.
– Nekem?
– Hiszen szerződése van róla a grófnak.
A gróf elkezdett gondolkozni.
– Az ám, az ám… meglehet. Várjanak az urak, majd megkérdezem az ügyvédemtől.
Csengetett és hívatta az ügyvédjét:
– Fiskális úr – kérdé –, van nekünk szerződésünk valami hárommillióról?
– Igenis, méltóságos uram, van. Ott lesz a házassági iratok közt egy csomagba kötve. Tessék csak megkeresni.
A gróf csakhamar ráakadt.
– Itt van – szólt –, de ez se legyen.
S ezzel összeszakította a szerződést az angol ügyvédek előtt.
– Az asszony hűtelen volt, uraim – mondá az ásításig közömbösen. – Beláthatják önök, hogy semmi közöm hozzá. Nem kell semmije. Sajnálom, hogy a gentlemanek hasztalanul fáradtak hozzám.
Pedig dehogy fáradtak hasztalanul. Jó honorárium ütötte azoknak a markát, mikor otthon a famíliának elbeszélték a dolgok mibenlétét.
