A MAI ÜLÉS [febr. 6.]
A MAI ÜLÉS [febr. 6.]
Lankasztó unalom terjengett a Házban. Vihar után rendesen csöndes a Ház. A fölizgatott idegeknek pihenés kell. Kevesen jöttek fel. A karzat is, mely olyan, mint a köszvényes láb, legjobban érzi meg az időjárást, dísztelenül üresen tátong. A múlt napi csaták két bajvívója eltűnt a küzdhomokról. Keglevich otthon egyengeti behorpadt sisakját, Komjáthy Béla pedig elvitte friss babérait Karcagra. (A tegnapi fáklyafüstből hadd jusson nekik is egy kis korom.)
De hát mundus se expediet. Csanády Sándor a hű szittya megunta már, hogy mindig mások szerepeljenek, s körülnézvén sasszemeivel az üres padokon, fölemelkedék helyéről, és odabökött mutatóujjával az elnök felé:
– Katalógust kérek!
Ezt olyan hangon mondta, mintha Robespierre-t hallanók: »Elő a guillotine-nal!«
A katalógust elővették és lepergették nagy lassan a képviselői neveket. Azokat az otthon nagy lelkesedéssel megéljenzett neveket. Most csak olyan egyszerűen szürkén csurogtak-lotyogtak egymásután, mint a lúgzó kádból az egyes csöppek.
De bizony ki nem futotta a száz jelenlevő. Most hát nem volt mit tenni mást, mint felfüggeszteni az ülést egy félórára, azon »fikció« alapján, hogy addig összegyűlnek százra.
Egypáran jöttek is, de még egyszer annyian eltávoztak. Mindegy, azért csak mégis meg kell az ülést nyitni. Hiszen Csanádynak is csak elég lesz tán egy napra egy siker.
A jöttek, az »abszensz«-ek, nagyon fel voltak ingerülve az öregre és elkezdtek a folyosókon tanácskozni, hogy nem lenne-e célirányos egy macskazenét rendezni a Csanády ablakai alatt a mai parlamenti szerepléséért?
Az eszme gyorsan hódított minden párton.
Hihetőleg meg is történt volna, mert az unalom sok rosszra viszi rá az embereket. Márpedig a kórházakról, a lelencügyről, közbiztonságról lehet épületesen beszélni, de mulatságosan nem. A himlőoltás sem egészen pikáns téma. Mert a himlőt véletlenül nem a lábikrákra, hanem a karokba szokás beoltani. A Ház hát unatkozott, s a rossz emberek főzték a tervet Csanády ellen, midőn egyszerre híre ment, hogy Tisza az ülés végén felelni fog a Győry Elek interpellációjára a Jósika-féle ügyben.
Hohó! Hiszen akkor hát nincsen a nap elveszve! Egyszerre kipárolgott az agyvelőkből minden más, csak a pièce de résistance csiklandozta.
Valóban, alig várták, míg a belügyminiszteri tételek elfogynak. Csak Thaly vetette oda testét a haza szolgálatában a gyorsan lepergő tételek elé (hogy azt mondja, mi történt azokkal a bűnös Mihaszna Andrásokkal, akik a Jansky-affér idején szerepeltek?), majd Orbán jeleskedett nagy derültség közt a lelencház felállítását sürgetve. »Szüntessék meg – úgymond – inkább a ménlótelepet, a bikatelepet, az Operaházat.«
Végre fél kettőre rohamot vertek az elnök villanyos csengettyűi. Tisza Kálmán felállt, hogy feleljen Győrynek.
Honnan, honnan nem, egyszerre népes ülés lett, még a hölgykarzatra is jutottak női fejek. Mintha visontai Kovách László tartogatná őket valami kelléktárban, hogy aztán a nevezetes alkalmakhoz elővegye.
Tisza meglehetős megnyugtatón felelt, hogy a kecske is jóllakjék, de a káposzta is megmaradjon. (Ami előre várható volt, mert hisz a káposzta tegnap kijelentette, hogy ő bizony megmarad. )
Elmondta, hogy az Operánál az eljárás írásbeli lévén, az intendáns szorosan a szabályzathoz tartotta magát, míg másrészt hiba volt, hogy elutasító végzés helyett az erőszakhoz nyúlt. Pártja zajosan helyeselte a miniszterelnök válaszát, mert csakugyan az ő álláspontja teljesen megfelel az igazságnak.
Hanem Győry Elek mindjárt kikémlelte a kedvező helyzetet, hogy ezen szerencsétlen ügy még egy új alakban tálaltassék fel; legyen most már az ügyvédi védelem elnyomása, s mint a jó szakács egy-két fűszert csapva rá föleresztette egy kis új mártással à la Jules Favré.
Nosza rögtön a segítségére sietett Hodossy Imre.
– Mi jogon kíván szólni? – kérdi az elnök.
– Halljuk! Halljuk! – hangzott balról.
– Nem lehet szólani! – kiálták jobbról.
Hol leült, hol felállt aszerint, amint a követelés vagy az egyik, vagy a másik irányban erősbödött.
Végre az elnök a »Ház« engedelméből engedte, de nem jó szolgálatot tett vele Hodossynak, aki beszédében arra fektette a fősúlyt, hogy miután »nyilvános eljárás«-t jeleznek az operai szabályok, az eljárás szó már magában hordja azt, hogy abban benne van a vádbeszéd is. Mert hát akkor mi az az eljárás?
Hanem iszen csak ez kellett a miniszterelnöknek, ki ma mutatta meg, mekkora elmeéllel uralkodik a tárgyon, s hogy meg nem hátrál a legfogasabb fiskálisok elől sem.
– Átnéztem, kérem – felelt erre a miniszterelnök –, azon tárgyalásokat, amelyeken az operaszabályok hozattak, s éppen az történt, hogy indítványozva lett a szóbeli védelem, de nem fogadtatott el. Azt hát semmi esetre sem lehet belemagyarázni a »nyilvános eljárás« kifejezésbe, ami mindenesetre elvettetett volna.
Ezzel már agyon lett volna ütve az ügy ügyvédi ágazata alaposan – de Győry még mindég nem nyugodott, még mindég szólni kívánt. Ő nem hagyja magát és a szegény eltaposott ügyvédeket.
– Eláll! Eláll! – zúgtak percekig.
– Önök itt éppúgy erőszakoskodnak rajtam – kiáltott közbe Győry.
Csak nagy nehezen hallgatták meg. Nem mondott semmi lényegeset.
De Tiszának meg eszébe jutott valami. A végére tartogatta a legcsattanósabb ütést:
– Tudom, mit akarnak önök. A kormány pártja ellen felingerelni, most a választásokra, az ügyvédi kart.
A Ház tudomásul vette a miniszterelnök válaszát, de még a kérdés hihetőleg nem múlt el egészen. Fogadni mernék rá, hogy még találnak neki valami új toalettet.
