A T. BÜFÉBŐL
A T. BÜFÉBŐL
Mai soraimnak se nem a folyosó a színhelye, se nem a karzat, még kevésbé a tanácsterem. Ma a büfében leszünk. A szegény büfé úgyis nagyon el volt már hanyagolva.
A kis Róza napok óta ásít, s életunt pillantásokat vet a kijátszandó díszpuska bőrtokjára. Minden élet elköltözött innen. A pogácsák megszáradnak, a szalonnák megavasodnak, a sherrys palackokat befogja a penész és pókháló. A büfé igazán el van hagyatva. Nincs ott már más élőlény, csak Dőry János bátyánk üldögél hajdani dicsőségének színhelyén s mondaná, ha volna kinek, az ő diákverseit és ismeretes Deák-adomáit.
Hanem ha keresztül talál menni a délutáni ülésrend eszméje, akkor ugyancsak megvirrad a büfének. Az lesz a boldog ember, aki ott helyet kap.
Zsibongás, zaj, élénk feleselés fog kihangzani, éppen úgy mint ma, s ez egészen átidomítja majd a Ház ábrázatát.
Valamelyik képviselő vidám villásreggelit rendezett a büfében. A hosszú asztalt körülülték fiatal képviselők, s harsányan éljenezték a belépőket.
Természetesen Beöthy Algernon elnökölt és vitte a szót, maga mellé vévén tanítványnak Meszlényi Lajost.
– Mert ezt a Meszlényi Lulut szeretném én utódomul kinevelni – mondja érzékenyen a gróf Kozsebrovszky egykori tanítványa. – Hiába, gondoskodni kell új tehetségekről, akik utánam jönnek.
– Hát már belefáradtál?
– Hogyne fáradtam volna bele! Mert úgy kell ám venni a dolgot, hogy amint a Tisza vállaira nehezedik minden komoly dolog ebben a parlamentben, éppen úgy nehezedik az én vállaimra az ellenkező. Ő vezeti a komoly dolgokat, én vezetem a bolond dolgokat. S ez az utóbbi a több.
Ebben aztán mindenki igazat adott Beöthynek, s tovább folyt csengő hahota mellett a koccintgatás és az egyes asztaltársak aposztrofálása.
Ni, itt ül Szalay Imre! Játssza a demokratát, debreceni szalonnát eszik; tegnap iparosokat vezetett a miniszterelnök elé. Hanem az ő demokrataságának is van határa. Mert csak itt Pesten demokrata ő és a vasúton, mikor hazafelé megy: amint aztán Bogláron megpillantja a sárga bricskáját és a két pejcsikót a dolmányos kocsissal – egyszerre ropogtatni kezdi az rr-eket és vége van minden forradalmi hajlamainak.
Odakünn az öreg Boér bácsi tipeg-topog virágos hálósapkájában.
– Találjátok ki – szól egy erdélyi ember –, hogy lett az öregúr először képviselő?
– Hát hogy lett?
– Úgy, hogy meglátott a kolozsvári piacon egy gyergyói székely fuvarost, és azt mondta neki: »Hová való keed?« – Gyergyóba. – »No, hát mondja meg keed a gyergyói székelyeknek, hogy van őnekik itt Kolozsvárott egy nagyon jó barátjuk, bizonyos Boér Antal nevezetű.« Másnap megint meglátott egy gyergyói fuvarost, attól is megüzente, hogy van ám a gyergyóiaknak egy Boér nevű »patrónus«-uk. Harmadnap is csak azt cselekedte Boér bácsi és azután minden alkalommal, ha gyergyói embert látott. Alig múlt el egy év, és már Gyergyóban egész regék keletkezének a titokteljes Boérről, akiről csak azt tudták, hogy nagy barátja a gyergyói székelynek. Az Isten áldja meg jártában-keltében. Egyik is, másik is elbeszélte, hogy látta, találkozott, beszélt vele, s amint a hír nőttön-nőtt, egy csomó legendát gurítva maga előtt, elöntötte az egész széket úgy, hogy mikor Boér bácsi megjelent a választások idején Gyergyóban, egy szívvel-lélekkel kiáltották ki követnek.
Hogyha nem így történt, annak a lelke rajta, aki így beszélte el.
Míg itt az igazi folyó ügyek közt dévaj incselkedésekben telt az idő, addig a tanácsteremben folyó ügyekről csak éppen annyi szivárgott ki, amennyi elég volt megnyugtatni a társaságot, hogy semmit sem mulasztottak el.
Gáll József ugyan csinos beszédet mondott, de hiszen Unger Alajos is azt mondott. Ma már mindenki csinos beszédeket mond.
A legnagyobb sikert a leendő államtitkár Teleszky beszéde aratta, ki komoly érvekkel meggyőzően cáfolta meg Hodossyt, a leendő minisztert. Megéljenezték lelkesen. Hanem éppen az ő beszédéből látszott ki, mennyire pallérozatlan még a jogászi nyelv: »Indítványi bűntett«, s több efféle, laikusnak megemészthetlen fogalmat tanult meg a Ház beszédéből.
Utána a leendő miniszter leendő államtitkára, Fenyvessy Ferenc beszélt, mint a »Nemzet« jegyzi meg »szellemes modorban«. Én nem mondok ellen – nagyon szeretem Fenyvessyt, csak azt az egyet ne mondta volna a kultuszügyi büdzsénél, hogy »az országban nem pártolják a festőművészetet, a falakon sehol sem látni képeket. Innen van Magyarországon az a sok képtelenség.«
Ez olyan vicc volt, hogy ha Shakespeare mondta volna is, egy ilyen vicc után csak ötödrangú »skribler« lenne. Fenyvessy Ferenc soha többé ezt ki nem heverheti.
Még az államtitkári széken sem.
