A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
A T. HÁZBÓL [febr. 13.]
A tavaszi napsugár első langyos léhe törte be magát a magasan eső ablakokon a folyosóra, és végigsiklott a Margittay Gyula kopasz fején.
Ez sokakat csalt a Házból ki a szabadba, gyönyörködni a természet első lágy mosolyában – ámbár most a tavasz félelmetes vendég. Ő hozza, ha hozza, a háborút.
Fejérváry Géza ott sürgött-forgott, nyilván toborzott a folyosón; egyenkint félrehívogatta a katonaviselt képviselőket, és kiosztogatta köztük a »képzeletbeli zászlóaljakat«. Mégis kár volt a szegény Tischler Vincének meghalni.
Mialatt Fejérváry apró generálisokat csinált künn a folyosón, azalatt a »fő generális« Tisza felvette a szürkésbarna téli dókáját, és siető léptekkel elindult Bécsbe.
Árván maradt a folyosó. S ezalatt csinálták lázas tevékenységgel az összeesküvést – a délelőtti ülések ellen.
Az új terv szerint, melyre aláírásokat gyűjtöttek, délutáni egy órakor kezdődnének az ülések és tartanának ötig. Sok jót lehet felhozni e célba vett változtatás mellett, és csak egy ellenargumentumot.
– Nem lehet – mondják –, mert sok képviselő megebédelve jönne ide. S akkor aztán ki áll arról jót, hogy milyenek lesznek a beszédek.
Hanem ez nem ok, tisztelt Ház, hogy a különben célszerű terv mellőztessék. Mert persze a bor bőbeszédűvé teszi az embereket és esetleg túlságosan elevenekké, de ez ellen is lehet intézkedni.
A régi megyékben volt praxisban, hogy a beidézett tanút, ha gyanúsnak találta az esküdt, odahítta a bírói széke elé s így szólt: »lehelj rám«.
Megszagolta a lélegzetét, s ha akarta akceptálta, ha nem, visszautasította.
A délutáni ülésekre még egy jegyzői állást kellene tehát szervezni, a »szaglászó jegyző«-ét, aki a pulpitus elé idézvén a szólásra felhítt orátort, e szavakat intézné hozzá ünnepélyesen:
– Méltóztassék lehelni.
A lehelés után pedig végzésileg kimondaná az elnök: »Önnek megadatik« vagy »öntől megvonatik« a szó. Így aztán azt is el lehetne érni egy csapásra, hogy kritikus esetekben csak a kormánypárti szónokoknak lenne a leheletük tiszta.
*
De hagyjuk el a praktikus határozati javaslatunkat máskorra, és nyissunk be a tanácsterembe, hol víg tréfák, dévaj enyelgések váltogatják egymást.
Páter Zimándy azon panaszkodik, hogy a kormányt a zsidók vezetik. Petrich beszéde alatt fenyegető szemeket meresztenek az összeröffent borászok Széchenyire. Zalay István duzzog és nagyokat sóhajtozik. De következik Göndöcs, és az legott felvidámítja a mogorva borászi ábrázatokat. Állandó derű ömlik el a Ház összes tájain.
Göndöcs apó ezúttal hűtelen lett az ő kedves kis méhikéihez, és az icike-picike selyemhernyócskákat vette a pártfogása alá.
Almássy Sándor, a kurta nyakú vén kuruc is Noé apánk szőlőtőkéjéből tör egy ágat a kalapja mellé, s beáll a Zalayék táborába: »Le a műborral!«
Már-már megindulna az ádáz harc a borág és az ólomcukor közt, ha most fel nem állna Beksics, s föl nem vinné a tisztelt Házat egy magasabb atmoszférába.
Beksics szépen pátosszal beszélt, az ipar befolyását fejtegetve az agrikultúrára. Pártja, sőt ezúttal az ellenzék is, rokonszenvesen hallgatta a jeles fiatal képviselőt.
Hanem a Lázár Ádám hazafias keblében nagy indulatok forrtak ezalatt. Eszébe jutott a hazai szülőföld, amelynek a következő választásra úgy látszik Lázár Ádám nem akar eszébe jutni. Az is eszébe jutott, hogy Beksics nem régen ott járt, és bizonyosan megint nemsokára ott fog járni – hát jó volna rajta ütni egyet.
Fel is állt hát a hírhedt szóöntő (ad normam: vízöntő), hogy most tönkreteszi Beksicset, aki mást beszél itt és mást mondott ott. Rácitálta zordonul.
Hanem Beksics sem volt rest, kivált miután már előbb a miniszter rehabilitálta, hogy akkoriban joga volt úgy beszélhetni, csípősen visszavágott Lázárnak egy kis gyöngéd célzással arra a szerencsétlen Bach-szisztémre – amikor nyilván az öregúr is másképp beszélt a Bach jóízű fehér cipóján, mint most a szélsőbaliság sótalan száraz kenyerén. Ámbár én meg vagyok róla győződve, hogy ő a hazát már akkor is nagyon szerette.
Közbül még Andrássy Manó gróf a »vasember« szólalt fel, ahogy ő magát nevezte. Denique ő az első ember, aki Bismarcktól el mer valamit venni. (Eddig ti. Bismarck viselte a »vasember« elnevezést.)
A gróf okos ember; az észjárása jó, csak az előadása rossz. Toporzékol, izeg-mozog, féloldalt hajlik, hátravágja magát, összekuporodik, a kezeivel a legsajátosabb vonalakat húzza a levegőben, majd mintha rétest hajtogatna össze, majd mintha köpülne.
Praktikus és furfangos, mint a zsidó. Ítélőtehetsége erős szövetből való. Hiába, minden Andrássyban van valami az Andrássy Gyula zsenialitásából – csakhogy rettenetesen feloszlik.
A gróf az iparról mondott egy tósztot. A vizespoharat ugyanis, melyet a szolga hozott neki, felkapta, de szórakozottságból ki nem itta, ahelyett szilajan gesztikulált vele. A víz tehát locsogott ki belőle. A szomszédjai ijedten húzódoztak el a pad sarkaiba.
Egészséges nézeteket fejtegetett, s egypár nyers igazságot is odamondott.
– Én azt kérdem mink nincs? – mondá. – Hát mink nincs? Az, amit a kiállítás kimutatott, hogy van.
Többször ragadta derültségre a Házat, mely pedig korántsem hallgatta úgy a gróf beszédét, mint ahogy a kuriózumokat szokás, hanem igazán élvezte.
Kár, hogy ő is csak arról beszélt, ami nincs, de azt, hogy miképp kellene megteremteni az ipart, elhallgatta.
– Azt majd elmondom – végzé –, amikor nem leszek rekedt.
Hm, mhu, mi… hát már most csakugyan nincs más teendőnk, mint szépen, csendesen bevárni, míg az Andrássy Manó náthája elmúlik.
