A T. HÁZBÓL [jan. 26.]
A T. HÁZBÓL [jan. 26.]
Ez már a kilencedik nap. Pál fordulása. Ma meg kellett végre fordulnia a vitának. Volt is egy vitézi előjáték.
Amint az elnök tíz órakor megnyitá az ülést, egy idegen dalia, a jó bátor szerb Dimitrievics Mihály lépett a sorompóba, csúfolni kezdé az ország címerét – mint egykor a néhai Holubár –, s bajvívó öklével megfenyegetőzék zordonan. Csak egyetlen embert vett ki dicsérő szavakkal: Mocsáry Lajost, aki röstelkedve húzta ősz fejét a váll-lapockái közé.
Az elnök a trónuson, mintha egy középkori király lenne, biztató szemekkel nézett szét a vitézlő rendek kőzött, hogy ki méri össze lándzsáját az idegen vitézzel? A kürtök nem rivalgtak hívogatón, de a csengettyű bátorítva csilingelt.
Minden szem fürkészőn nézte, honnan robog be Toldi Miklós…
De Toldi nem jött, ehelyett előlépett a síkra egy másik szerb levente, a jó, bátor Gyurkovics György. Császár-szakálla feketén fénylik, mint az ében, cvikkerje villog, a cipője talpa vészjóslón csikorog, amíg beszél.
Egyet-kettőt döf fegyverével Dimitrievics Mihály ellen, és legyőzi. A Ház helyeslése fölzajlik utána.
Magyaroknak kevély, ritka látvány ez.
Most aztán verekedhetünk mi magunk, ha a szerbek legyőzték egymást.
Szilágyi Dezsőn van a sor, s Szilágyi ilyenformán beszél:
– Ti Ház! Ti parányok! Én ugyan tudnék mondani nagy beszédet, de nem mondok, mert nem akarok. Mondtak itt beszédeket mások, és nyújtottak be határozati javaslatokat, de én ezeknek egyikét se osztom… mert nem akarom osztani. Ám, hogy valamit mégis mondjak, hát azt mondom a baranyaiak iránti tekintetekből, hogy a költségvetést el nem fogadom… mert nem akarom elfogadni. (Helyeslés bal felől.)
Szilágyi beszéde után, míg Barla és Veres beszéltek, a folyosó volt in floribus. Mert a költségvetési vita alatt kétféle szónok támadt. Az egyik genre az, amelyikre a »Nemzet« azt írja: »Beszédére reggeli lapunkban visszatérünk.« A másik fajta az, amelyikre sohase tér vissza a »Nemzet«. (Az utóbbiakból nem is lesz soha ez életben se miniszter, se államtitkár.)
Ma csupa »vissza nem térünk« szónokok beszéltek Szilágyi után, azért volt a folyosó in floribus.
A nagy szivarfüstben érdekes alakok mozognak. Egyik jön, másik megy. Folyton változik a folyosó képe. Itt lehetetlen unatkozni.
Gróf Hunyady László Tisza Kálmánnal sétálgat és élénken magyaráz neki valamit. Az ellenzékiek aggódni kezdenek.
– Ni, most szerződteti a leendő »szerb knyáz« Tiszát Bulgáriába miniszterelnöknek. Húsz évre kötik meg a kontraktust.
Tisza Lajos gróf cercle-t tart az egyik üvegajtónál, s gúnyos, szellemes megjegyzéseivel (amikben igazi mester) csipkedi az egyes szónokokat.
Távolabb a nagy találgatók gyűltek össze. Forrnak az agy velők, hogy »Mi lesz?«.
Nem a Csernátony cikksorozatát értem (mert a külpolitikai bonyodalommal nem sokat törődnek, hiszen abból úgyse lehet valami nagyobb a háborúnál), hanem hogy mi lesz a pénzügyminiszteri székkel? Megy-e Szapáry? És ki jön helyette?
Hát amint ebben tanakodnának tanácstalanul, egyszerre kirohan a teremből Beöthy Algernon és lihegve mondja:
– Megvan a pénzügyminiszter! Jertek be!
– Ki az a szerencsétlen?
– Eitner Sándor.
– Ki az az Eitner Sándor?
– Deáknak az utódja a szentgróti kerületből, azelőtt habaréki volt, most a »mienk«.
De már azt megnézzük! Mindenki berohant a terembe. A karzatok is egy varázsütésre megteltek kíváncsi fejekkel. Egy nagy holdvilágképű, bozontos hajú képviselő beszélt jóízű, rokonszenves hangon, olyan nyugodt, természetes arccal, mintha csak a gyermekeivel diskurálna otthon a családi asztalnál.
Már akkor egészen bele volt melegedve az államháztartás rendezésébe és éppen azt magyarázta, hogy takarékoskodni kell mindenben. Kezdeni kell magán a Házon; aki el nem jön az ülésre, ne kapjon napidíjat.
Nagy zaj és hahota támadt erre.
– Eláll – kiálták innen is, onnan is.
Eitner mosolyogva bevárta, míg lecsillapodnak.
– Van továbbá sok hivatal, amit be lehetne szüntetni. (Nagy zaj.)
A miniszterek kíváncsian pillantanak fel. Orczy féloldalt hajlik, hogy jobban hallja.
– Például az őfelsége személye körüli minisztérium. Minek az? (Nagy derültség. )
– Hát még mi? – szólt közbe egy gunyoros hang.
– A főispáni titkárok, kormánybiztosok és az illetékszabási hivatal.
Szinte a tetőzet reng a nagy hahotától, az elnök két kézzel rázza a csengettyűt.
– Az Operaház rögtön bérbe adandó, a regálejog megváltandó. Ezek iránt benyújtom határozati javaslatomat.
Általános derű ömlött el a Házon, a téli napfény is pajkosan nevetett be a hármas ablakon.
Prileszky Tádé fejét a tenyerébe hajtva morogta:
– Mond valamit a tisztelt barátocskám.
Jókai átment gúnyolódni a habarékokhoz:
– Egyetlen pozitív talentum volt köztetek, az is általjött hozzánk.
