A T. HÁZBÓL [máj. 19.]
A T. HÁZBÓL [máj. 19.]
Még egy-két lélegzetvétel és becsukódnak a t. Ház kapui. Minden megszűnik, csak éppen a kapus marad meg, az egyedül halhatatlan. A padokról és a ruhafogasokról lefeszegetik a névjegyeket. Ki tudja kinek a kabátja fog ott lógni esztendőre?
Az elmúlás processzusának lehangoló jeleit mutatja minden: szelíd síri szellő fújdogál a betört folyosóablakon. Búsan mozgatja deli derekát ruganyos csípőin jó Csanády Sándor, aki addig szidta a miniszterelnököt, míg teljesen ráunt a saját pártja. Bezzeg míg a kereki kastély megvolt, addig Sándor bácsi is nagy ember volt az övéi közt, most már nem sokat törődnek a szegény öreggel.
Szilágyi Dezső maliciózus gunyorossággal nézi a sürgő-forgó habarékokat, mintha mondaná: »Ej, nini, ezek még esztendőre is élni akarnak. Bartók, az új képviselő, éppen most lép be a Házba s leül Krajtsik és Mohay közé. Amint idegenül szétnézeget a Házban, csak felét láthatja a teremnek emiatt, mert a jobbról mellette ülő Krajtsikról azt kell józan ésszel hinnie, hogy a mellette balról ülő Mohay látszik valami tükörből.
Különben még jókor érkezett be a derék Bartók, hogy meghallhassa Tisza Kálmántól, mikor rekeszti be király őfelsége az országgyűlést.
Egyebekben aztán sero venientibus ossa – a »Bolond Istók« elmés szerkesztőjének első ízelítőül a Fabiny három rendbeli válaszai jutottak.
Fabiny ma elemében volt, ti. végtelenül unalmas, elannyira, hogy a pikáns Márkus Ágnes-eset is elálmosító hatást gyakorolt. Hatalmas adomány ez egy miniszter kezében. Ha Fabiny van Pauler helyén a Solymosi Eszter idejében sohase lett volna Eötvösből zsidómártír. Mert Fabiny egy felvilágosító beszéddel meguntatta volna az egész eszlári ügyet, Ónody is elaludt volna, az ügy is elaludt volna.
Hanem ha rövid igényekkel lép fel Bartók, annál messzebbre gondol Rónay János, aki bánatos hangon panaszolja a folyosón, hogy a régi jó kerületét átengedte barátságból az öreg gróf Nákó Kálmánnak s ő egy másikban lép mostan fel.
– És az milyen?
– Meglehetős.
– No hát akkor mit búsulsz?
– Bánt a dolog, mert két-három országgyűlés alatt úgy el találja rontani az öregúr, hogy sírva nézhetek utána.
Mosoly derűje ömlik el a képviselők ajkain.
– Hát meddig akarsz még te élni, János?
…Különben elég volt; magam is érzem már lantom húrjainak ereszkedését.
Fáradtan dőlnek ki pennámból a betűk. Én is berekesztem már nemsokára a karcolatokat, széteresztvén kedvenc alakjaimat, hőseimet küzdeni szerte a csatamezőkre.
Akik elhullnak, itt nem lesznek, akik pedig megélnek, visszatérnek új élményekkel és új kontókkal.
Az én többségem több mint bizonyos.
