A MAI ÜLÉS [máj. 22.]
A MAI ÜLÉS [máj. 22.]
A Ház most hihetetlen gyorsasággal dolgozik. Mikor a múlt héten a kvóta-javaslatot tárgyalták, féltizenkettőre már vége volt az ülésnek. A távozó képviselőkkel szembe jött Széll Kálmán.
– Hova mentek?
– Hát te hova mégy?
– A Házba.
– Elkéstél. Letárgyaltuk.
– Lehetetlen. Az én pénzügyminiszterségem alatt négy napig tartott.
Így volt ma a házszabályok hátralevő részével. Gőzzel rohantak végig rajtuk.
Azután a kérvények következtek, ezek közt az ifjúságé a magyar nyelv érvényre emelése iránt a közös hadseregbeli magyar ezredekben.
Biz ez elég rokonszenves óhajtás, de a kérvényi bizottság, melynek Vámos Béla a szája, nem találta alkalmasnak kivitelére az időpontot. (Nyilván azt gondolta magában kecskeméti ésszel: »Várjunk be előbb még egy Sadovát.«)
Most aztán egyszerre a frontba léptek »a Ház katonái«. Thaly megrázta kuruc buzogányát és utasíttatni kívánta a minisztert, tegyen eleget a kérvénynek; Horváth Gyula ellenben, noha ő adta be az egyik kérvényt, egy szép magvas beszédben szintén nem találja az időt alkalmasnak (az igaz, hogy borult is volt az idő egy kicsit ma délelőtt).
Hanem az már különösen megemlítendő, hogy még mameluk soha olyan népszerűségre nem jutott, mint Horváth Gyula; mikor az ifjúság arról határozott, ki adja be a kérvényt – Ugron Gábor-e vagy ő – Horváth nyerte el a többséget. Pedig taktikai hiba volt a fiatalságtól, mert ha Ugronnal szemben ő marad kisebbségben, okvetlenül pártolta volna a kérvényt – gavalleritásból.
Orbán is elmaradhatatlan ilyenkor; kivágott egypár kemény frázist a közös hadsereg ellen, mondván, hogy ott özönvíz előtti, középkori felfogás uralkodik.
– Középkor özönvíz előtt! – kiálták közbe nagy derültséggel.
– Új akadémikus! – magyarázta meg egy kormánypárti hang.
De különösen Ivánka Imrét bántotta ez a dolog: »Hogy mer az a civil hadi dolgokba belekotyogni? Az a mi külön témánk«, s szemére lobbantotta Orbánnak, hogy a szabadságharc idején lett volna több helye az ilyen lángoló hazafiságnak.
A támadóból megtámadott lett; mentegetőzésre fogta most Orbán Balázs:
– Eljöttem volna én haza, de nem eresztettek a muszkák.
Ernuszt Kelemen is a vitába mártotta magát, mert ő is katona, Polónyi a »fékezhetetlen népszónoklati tehetségével« mulattatta Fejérváryt, ki igen ügyesen védte meg a kérvényi bizottság álláspontját, melyet aztán a Ház is elfogadott.
Ezalatt künn a folyosón vidám zsibongás volt, ma lévén úgy látszik az utolsó érdemleges ülés. A biztos kerületek urai künn üldögéltek a padokon egész nyugodtan, mint a krokodilusok a Nílus partján, amint kijönnek lomhán sütkérezni a napra, a nem biztos jelöltek izgatottan nyargalásztak szerte nyugtalan lélekkel, tüske a talpukban.
Csak Beöthy Algernon van örökké vidám kedélyben. Ma is bejön egy vidéki ismerőse a folyosóra és szépen kéri, eszközöljön ki neki Tiszánál audienciát, mert sürgősen szeretne vele beszélni.
– Majd megpróbálom – mondja Beöthy s kevés vártatva visszajő lihegve a türelmetlen várakozóhoz.
– Gyere!
Karjára fűzi és viszi.
– Hát fogad? – kérdi ez örvendezve.
– Igen, beszélhetsz vele. Kieszközöltem.
– Tiszával?
– Dehogy, Fabinyval.
– De, kérlek, nekem Fabinyval semmi dolgom.
– Az most már mindegy. Semmi kötekedés. Egyik miniszter olyan, mint a másik. Most már késő. Íme éppen itt van őexcellenciája.
A kérelmező nagy zavarban van, de mit tegyen, hirtelen kigondol valamit, és előadja Fabinynak.
Beöthy, mint egy Mefisztó, gonosz mosollyal nézi messziről az audiencia lefolyását, a kérelmező újra visszatér hozzá s melegen rázza meg a kezét.
– Köszönöm Aldzsikám, hogy alkalmat nyújtottál megösmerkedni őexcellenciájával, de én mindenáron a miniszterelnökkel szeretnék szólani.
Aldzsi komoly, merengő ábrázatot vág.
– Hm. Éppen csak ez az egy lehetetlen. Hanem ha netalán Bedekovicsnak akarnád elmondani… No ugye jó lesz? Gyere, elviszlek hozzá.
A vidéki ember dühre lobban, s morogva, berzenkedve megy más protektort keresni.
De már most csakugyan kifogyott az időből, mert a pièce résistance folyik bent a teremben: a Tisza válasza a bosnyák okkupáció dolgában.
Ez ismét azon pillanatok egyike volt a magyar képviselőházban, melyek az idén nem voltak ritkák, midőn az egész világot érdeklő dolgok hangzanak el kormányelnökünk szájából.
Mély csöndben, nagy figyelemmel hallgatták a fontos nyilatkozatot, melyet Tisza papirosról olvasott fel csöndes, nyugodt hangon.
– Mégiscsak okos ember az a Bismarck – jegyzé meg Kőrösi Sándor, mikor végighallgatta. – De osztég mindjárt a mi generálisunk jön utána. Sokat érő ő minekünk. Igaz-e, sógor?
Ez ti. Tibádhoz volt intézve. Tibád megrázta a nagy székely fejét és így szólt, szokása lévén ellenkezni:
– Sokat ér nekünk is, bizony sokat ér. De még többet érne a franciáknak, ha úgy kölcsön kérhetnék tőlünk: hogy teremtsen nekik is egy kis állandóságot.
