AZ UTOLSÓ ÜLÉS [máj. 26.]
AZ UTOLSÓ ÜLÉS [máj. 26.]
Vége van. Szétmentek. Az 1884-i országgyűlés már a múlté. Az ismerős, megszokott alakok még egyszer végigdefilíroztak a folyosókon, bekukkantottak a büfébe, hol immár csendes pusztulás és magány van. Zajtalan, szelíd országgyűlés volt, sem nem rúgott, sem nem harapott, úgy is múlt ki tisztességesen, minden nyikkanás nélkül végelgyengülésben, mint egy jámbor aggastyán.
A nap verőfényes sugarait szórta be az üvegablakokon, a toronyban éppen delet harangoztak, mikor Péchy Tamás díszmagyarba öltözve csörömpölő karddal az oldalán bevonult tisztikara kíséretében, megnyitni az utolsó ülést.
Csanády Sándor még egyszer (meglehet egészen utoljára) végighallgatta nagy figyelmesen a jegyzőkönyvet, Göndöcs még egyszer megpróbált elaludni a jegyző dajkaszerű mormogása mellett, de erre most nem volt ideje.
A képviselők még egyszer beültek a padokba, érzékenyen megbámulva a saját névjegyeiket az ülőhelyeiken, azután felnyitották a fiókjaikat, kiszedvén azokból bajuszpedrőiket, Szitányi Bernát a cukkedlijét, György Endre a fogkeféjét – egyszóval aki mit rejtegetett.
Ezalatt a kis Babeş interpellált az árvizekről, amire rögtön megfelelt Baross Gábor, majd Madarász József emelkedett fel, találván megint egy – Janskyt.
De biz az már későre született szegény. Az ellenzéknek már nincs annyi ideje, hogy kapitánnyá szónokolja Döpfner főhadnagy urat. Tisza röviden elvágta a kérdést, hogy az ország címere sokkal magasabban áll, mintsem azt egyes hadnagy megpiszkolhassa.
Más tárgy nem lévén, az elnök elmondta búcsúztatóját s mire a végére jutott, könnyek szivárogtak ki szelíd kék szemeiből elérzékenyülésében.
Azután fogta a csengettyűjét és bezárta a fiókba. Eredj pihenni, öreg szerszám.
Utána Pulszky Ferenc emelte ki az elnök érdemeit. S a Ház zajos éljenzésre fakadva tolongott az ajtók felé.
Kéz kézbe kapcsolódott. Szívélyes búcsú, nyájas mosoly lebegett az ajkakon.
– A viszontlátásra! – hangzott fel itt is, ott is, többnyire kétkedő, síri hangon.
Még ott zsibongtak, kóvályogtak egy darabig a folyosón, az előcsarnokban, míg egy óra után elszállingózának egyenkint. A kapus közömbös arccal nézte, míg az utolsó fogat is elrobogott, míg az utolsó alak is kicammogott. Éppen Krausz Lajos volt az utolsó.
Gondterhelt fejjel, búsan meghajolva hagyta el a korridort s ballagott le a lépcsőkön.
A legelső foknál összejött Róth Pállal, összekacsintottak. – Elmúlt – mondá Krausz Lajos mélabúsan.
– Rövid volt – válaszolá Róth Pál keserűen.
– Sokba került – folytatá Krausz Lajos gúnyosan.
– De meg sem érte – végzé Róth Pál gyöngéden.
