A RÁK
A RÁK
(Külügyi csevegés)
Ha Mackenzie lenne a cinkotai kántor, s ha Kálnoky lenne Mátyás király, és azt kérdezné Mackenzie-től: »Mit gondolok én?«, hát bízvást azt felelhetné Mackenzie, föltéve, hogy őszinte akar lenni:
– Fölséged azt gondolja, hogy én egy angol doktor vagyok, pedig itt egy angol ügynököt lát maga előtt.
A napvilágra kiszivárgott részletekből, egyes, a nyilvánosságra dobott szálakból ma már bizonyos bepillantást vethetni ama politikai játékba, mely egy beteg gége körül forgott.
Nem szükséges, hogy az időt visszavarázsoljuk (úgysem tudnánk), és még inkább fölösleges, hogy az angol királyné belső szobájának kulcslyukához lapítsuk fülünket, mégis hallani véljük a párbeszédet azon a napon, midőn a királyné először referáltatott magának a veje hogylétéről.
– Nos, mi a baj doktor?
– A legrosszabb, felség. Rák.
– Ki fog gyógyulni?
– Belehal. Nincs mentség.
– De meddig élhet még?
– Pontosan nem lehet meghatározni, de még egy évig is elhúzhatja.
A királyné közölte a dolgot bizalmas embereivel, az angol államférfiakkal. S a politikusok, e hollók, mindent a haszon szempontjából tekintenek. Nekik minden mozzanat, legyen az fájdalmas vagy örvendetes, csak anyag, melyből pót természetükkel rafinírozott hálóikat szövik.
Egy évig élhet – gondolta magában (mondjuk) Salisbury. Egy év nagy idő. Egy év alatt meghalhat Vilmos császár, és akkor Frigyes lesz császárrá, s a mi Viktóriánk császárné. S ez az angoloknak megér valamit. Még akkor is, ha majdan »özvegy császárné« lesz. Csakhogy attól lehet félni, hogy az ördöngős Bismarck megtudja, hogy rák a trónörökös baja, s megcsináltatja az öreg császárral a régensséget. Ennélfogva ne legyen hát a trónörökös baja »rák«.
Körülbelül így történt, s belevonatott a politikai intrikába Mackenzie is.
– Isten neki – mondá a híres orvos –, ha így van a dolog; Anglia kedvéért feláldozom a tudományos reputációmat.
Az angolok jól számítottak a Bismarck ravaszságára.
A nagy vaskancellár is észrevette, hogy az a »beteg gége« mire jó. Nyomban hívatta az előkelő német orvosokat, s küldötte San-Remóba az udvar nevében.
Lehet, hogy instrukcióik is voltak a derék doktoroknak:
– Keressétek meg abban a gégében azt a rákot. Aztán semmi tartózkodás. Ki kell jelenteni határozottan. Még, ha nem volna is biztosan megállapítható. Nem olyan baj, ha a legrosszabbtól félünk és egy kevésbé rossz következik be (ezt könnyen megbocsátja az ember), mintha váratlanul kell a legrosszabbra ébrednünk, anélkül, hogy a szükséges intézkedéseket megtegyük. (A régensségre fájt a foga őfőméltóságának.)
Így kezdődött aztán a humorisztikus hajhúzás a német doktorok és az angol doktor közt.
– Nem rák – bizonyítgatta Mackenzie, pedig tudta, hogy rák.
– De bizony rák – erősködtek a német Aeskulapok, pedig talán nem is tudták, hogy rák-e?
Rák! Nem rák! Ez a két állítás kergetőzött szünetlenül a világ összes lapjainak hasábjain, famózusabbnál famózusabb indokolásokkal. Végre már a vidéki felcserek is nevetni kezdték Európa legnagyobb szaktekintélyeit: meg vannak-e valjon bolondulva, hogy annyi ideig fel nem ismernek egy egészen határozott alakban jelentkezni szokott bajt?
Még tán ma is tartana a sajátságos vita, ha közbe nem jön a »kaszás ember«.
A kaszás ember volt hivatva eldönteni véglegesen, mi hát a trónörökös baja.
A Bismarck kevély mondása »nem félünk senkitől a világon, csak az istentől«, hamar beigazolódott egyrészről.
Az isten látogatta meg Németországot. Az öreg Vilmost magához szólította, s Mackenzie rögtön aláírta a német doktorok orvosi véleményét, hogy a trónörökös baja »rák«.
Most már Frigyes és Viktória a trónon ül, nem árthat a »rák« az angol politikának semmit, hát szabad neki ráknak lenni.
S így lett ebből a rákból egy olyan rák, amit Bismarcknak nem sikerült saját céljaira kihalászni.
