AZ ÁR
AZ ÁR
Hiszen szép, szép ez a tavasz, az első ibolyával, az első fecskével, a megenyhült égnek első mosolyával, de vannak árnyoldalai is. Az első fecskével várjuk a muszkát, a nap első mosolyával várjuk a vizet. S ez így van évről évre.
A muszka nem jön (visszatartja Bismarck, tavasztól új tavaszig), de a vizet nem bírják visszatartani, minden évben kiönt valahol.
Télen egész komikus, mikor egy-egy fennhéjázó névjegy kerül kezünkbe: »X. Imre a Madzag kormánybiztosa«, vagy »Y. János a Bige miniszteri biztosa«. Szájunk mosolyra ferdül: Hát ez miféle állás? Folyamok ezek? De hol? Nézzük a térképen, bár hasztalan. Ilyen nevű vizek még tán az olümposzbeli Neptun úr lajstromában is csak a »stb.« alatt fordulnak elő.
De tavasszal aztán, mikor a nap sugárnyelvecskéivel megnyalja a hóborított hegyek gerincét, fölveszik magukat a kis erecskék, s beszéltetnek magukról a lapokban, némelykor kövér ciceró betűkkel. Nekidühödnek a Madzagok és Bigék, megdagasztják a nagy folyamokat, szilaj nyargalásra késztetik a méltóságteljes Dunát, melyet nagy szakállas öregember képében ábrázolnak a szobrászok és piktorok, s őrült dühbe hozzák a Tiszát, akit magyaros ingvállban rajzolnak, szép leány képében; hanem ilyenkor valóságos fúria.
Láttak már egy igazi árvizet? Nem még? No, én már láttam, és elbeszélem, milyen. Hát kérem, az árvízhez három dolog szükséges mai napság. Egy folyam a csordulton túl teli vízzel, egy terület, amit elöntsön és egy kormánybiztos, aki erről jelentést írjon.
»Fekete éjszaká«-nak nevezik azt a hajnalt a szegediek, amikor az ár betört a városba.
Éjfél után két óra felé jött az első jelentés a gátszakadásról. Az emberek nagy része otthon pihent félébren, félálomban várva a vészharangszót. Mert üres alarmhír már az éj folytán több ízben verte fel a lakosságot. Az történt, ami a mesében, hogy az »igazi farkas«-nak már senki sem hitt. A városházára hozták az első vészhírt, ahol a vészbizottság virrasztott. Egy polgárember rohant be egész valójából kikelve:
– Jön a víz! A gát elszakadt. Egyenes onnan futok.
A szenátorok egész flegmával tanakodának maguk közt.
– Lehet-e ezt hivatalos jelentésnek venni? Nem lehet. Mert ki bízta meg önt a jelentéssel? Magától jött ön ide? Nos tehát, nem lehet hivatalos jelentésnek venni; márpedig csak a hivatalos jelentés a hiteles. Ennélfogva nem is szakadhatott el a gát. Ergo nem kell a harangot meghúzatni.
Talán csak én magam vettem a civis jelentését komolyan, s tüstént lementünk egy barátommal az utcára.
Halotti csönd terült el a város fölött, csak a szél süvítette szörnyű danáit. Itt-ott egy alak suhant el batyuval a hátán, egy-egy eb vonított valahol messze. A kakasok ma nem szólottak.
Egyszerre közelgő lódobogás hangzott fel a néma éjben a budai országút felől.
– Egy hírnök! – találgatta barátom.
– Menjünk arrafelé.
Egy honvédkapitány (Károsy nevű) jött sebes vágtatva, lováról csurgott a víz, maga a kapitány is csupa lucsok volt.
– Minden elveszett! – kiáltá a kapitány.
– Csakugyan elszakadt a gát?
– Már hasig úszott lovam a vízben – mondá sötéten. – Zajongva ömlik be a gátréseken a víz.
– Menjünk haza – sürgetett a lakótársam. – Menjünk, menjünk!
– Ej, hát te is olyan sült paraszt vagy, aki a tudományra semmit sem adsz. Hiszen, ha elszakadt is a gát, kiszámították a mérnökök, hogy csak tíz óra alatt jöhet be ide a töltéstől az ár, az pedig valamikor délben lesz. Menjünk be még egy teára a »Hétválasztó«-ba; ott még világosságot látok.
A »Hétválasztó« kávéházban nehány gányó ült egy petróleumlámpával világított asztalnál, és az árvíz bejövetelének esélyeiről vitatkoztak. (Még ezek nem tudtak semmit.)
– Elfogják! – vélte Barka Gergely uram. – A kormánybiztos erélyes ember. Aztán annyi zsák még a tengert is megállítja, komámuram!
A komának szólított alacsony, zömök emberke a fejét rázta:
– Én csak azt mondom, hogy bejön, bejön komám, okvetlenül bejön. Mert nagyon rossz álma volt az éjjel a feleségemnek.
– Bolond kend, koma. Hát többet ad egy asszonyi álomra, mint a mérnökök eszére, akik kiszámították, hogy ekkora vízben, ekkora hullámverés mellett megáll a töltés.
Én közbe akartam kiáltani: »Bolondok, ne disputáljatok, hisz itt van már a víz a nyakunkon«, hanem a barátomban volt annyi humor, hogy ő is a disputálók közé keveredett, s annak az állítását támogatta érvekkel, aki nem hitt a víz bejövetelében.
A két koma párbeszéde mindinkább elmérgesedett, itták a borocskát, csapkodtak a tenyereikkel az asztalra.
– Bejön, ha mondom.
– De bizony nem jön.
– Felteszem a szürke lovamat egy malac ellen, ha bejön.
– Én pedig felteszem a házamat egy kukoricacső ellen, ha be nem jön.
– Hagyjuk itt őket – szóltam –, álmos kezdek lenni.
– Megmondjam nekik?
– Minek rontanád a mulatságukat? Hadd kvaterkázzanak még egy darabig. Hisz ráérnek.
Künn az előbbi csönd honolt. A harang még mindig nem kondult meg. Az utcák teljesen néptelenek voltak. Semmi nyüzsgés, mozgás. Az egész város aludni látszott.
– Az emberek nem készülődnek.
– Ez furcsa!
Csak az egyik keresztutcában találtunk egy mennykő nagy hordót kigurítva a járdára, amelyből nehány parányi tűzszirka pattant fel.
– Mi az ördög lehet az?
– Ég benne valami… most gyulladozik.
Közelébe érve jól megrúgtam, mire a hordó tompa, síri kongást hallatott, s utána nyomban egy vastag bariton hang mordult meg a hordóban.
– No, ki az? Mi az?
– Ki van a hordóban?
– Én vagyok itt, a Kopori Gyurka.
– Mit keres itt, bácsi?
– Hát itt lakom.
Benéztünk, s csakugyan a Kopori Gyurka, a furfangos szabó ült a nagy hordóban, vánkosok, sonkák, szalámirudak és cipók között, nagy kedélyesen pipázgatva. A jó vízréti dohány vígan dagadozott, sziporkázott a jól szelelő szerszámban.
– Micsoda bolond gondolat ez, Gyuri bácsi?
– Csak azt teszem, édes fiam, mait Noé: azzal a különbséggel, hogy én csak holt állatokat hoztam be; három sült csirkét, egy töltött bárányt meg egy borjúcomot. Egypár napig csak megélek valahogy. Míg megjön a galamb a zöld ággal.
– De hisz a hordó elúszik a vízben, felfordul.
– Dehogy úszik el, dehogy, hát nem látjátok, hogy egy nagy hosszú lánccal ide van erősítve az akácfához?
– No, de még korán ült be. A víz csak reggel jöhet be.
– Soká szeretek aludni. Minek tegyek magamnak alkalmatlanságot? Elalszom szépen a hordóban, s semmi gondom többé a jövőre. Amikor tetszik, akkor jöhet a víz. Az emeletes házamat, meglehet, ledönti, de hát az új lakhelyemet legfeljebb fölemeli, s úgy fogja ringatni, mint egy bölcsőt. Csak már jönne az ebugatta – tette hozzá keserű humorral.
De ideje volt, hogy mi a lakásunkra menjünk, mely egy nagy erős kőház második emeletén volt, éppen átellenben a Kopori Gyurka házával.
Lakótársam, aki már ki volt merülve (hiszen tíz éjszakát virrasztottunk egyvégben) lefeküdt, én pedig kinyitottam az ablakot, s lebámultam a csendes utcára.
A szél elállt. De a csillagok nem ragyogtak az égbolton, barna felhők úszkáltak a nagy űrben, csak lent pislogtak szórványosan a gázlángok.
Egyszerre megkondult ünnepélyesen, rémletesen a rókusi toronyban a harang. Néha egy-egy futó ember léptei koppantak meg a kövezeten, s aztán megint elhalt minden.
Majd mintha selyem nőruha suhogna. Valami rejtélyes csodálatos nesz támadt odalent. Papucsban lépeget valaki.
A Tisza volt. Az a szép leány, ahogy a piktorok festik.
Lassan, csendesen, mintegy osonva töltötte meg a mélyedéseket, hágta meg a domborulatokat, se nem csobogott, se nem hullámzott, csak nőtt.
Én csak azt vettem észre az ablakból, hogy a föld elkezd csillogni, s hogy mindig közelebb jön a második emelethez.
E pillanatban egyszerre kialudt a városban minden gázláng. Száz apró csillag, mintha egyetlen koppantóval volna eloltva. (A víz akkor ért volt a gazométerhez.) Szuroksötét lett. Mármost semmit sem láttam. Csak néha hangzott egy-egy csattanás messziről, majd délről, majd nyugatról. Találgattam: mi lehet? El sem bírtam gondolni, hogy ez mindig egy ház összedőltét jelenti.
A rettenetes sötétben Kopori Gyuri pipájából szállt fel egy-egy szikra. Az öreg még mindig ott pipázott a hordójában csendesen.
De a gondviselés talál magának gyertyát. Két helyen gyúlt ki a város. S e vérvörös magasra csapkodó lángok borzasztó képet világítottak meg.
Az emelkedő ár állati és emberi hullákat hömpölygetett lomhán, méltóságteljesen. (Ott úszott már a »Hétválasztó«-beli koma szürke lova is.) Házi bútorokat cipeltek a hullámok: szegényes festett ágyat, üveges almáriumot, dunyhát, bölcsőt, ezer szomorú esetnek tanújeleit.
Megdermedve tekintettem végig a kigyúlt fény mellett a városon.
De a város már nem volt sehol.
Csak a házfedelek látszottak ki a vízből; mint száz meg száz egymás mellé rakott koporsó.
