A harmadik halál
A harmadik halál
Harmadszor… ez a harmadik lassú halál volt.
Vidéki városok régi kávéházaiban, vendéglőiben sokszor lehet látni züllött, toprongyos alakokat, kik napestig a biliárdasztalok körül ácsorognak vagy valami szögletbe húzódva, lapokat olvasnak. Soha nem fogyasztanak semmit, s ha megkérdi az ember a kávést, mért tűri őket helyiségében, vállát vonva dünnyögi:
– Régi polgárok… nem dobhatom ki őket.
A »régi polgárok« (hajdan egytől-egyig városi nagyságok) iránt különben nemcsak a vendéglős, a vendégek is bizonyos kegyelettel viseltetnek. Meghívják őket asztalaikhoz, hozatnak számukra bort, le is itatják őket sokszor, és ilyenkor durva tréfák tárgyaivá teszik őket.
Ilyen »régi polgár« lett Miklós úrból is. A börtönt elkerülte, mert a golyó, melyet koponyájába bocsátott, szörnyen megdézsmálta az eszét. Ami megmaradt, épp elég volt, hogy elmezavar címén kibocsássák a törvény kezei közül.
Azóta legtöbbször egy vendéglős asztal alatt virradt meg.
Míg végre egy napon nem »virradt meg« neki többé az asztal alatt, hanem úgy szedték ki onnan holtan.
Ekkor halt meg harmadszor és utoljára.
…Nézem az öreg betűkkel írt levelet, mely tudatja, hogy Keszthölczy Miklós úr az Úr kezeibe adta lelkét – ámbár nem valami magasztos helyen cselekedte ezt a boldogult. Le van írva a temetése is.
»A koporsó után haladt az elhunyt megtört édesanyja, az agg matróna, ki alig tudott lábain állni…«
A recés levél öreg betűivel egész kis kortörténetet zár sorai közé.
Az a szegény anya, ki bánatosan kíséri ki dicsőséges és nyomorult múltú fiát a temetőbe, sokszor jelenik meg fájdalmával ilyen szomorú aktuson. Néha úgy tetszik, hogy ezt a szegény földet személyesíti, melynek fiai most igen sűrűn halnak meg kétszer, háromszor…
