HARMADSZOR
HARMADSZOR
Nézem azt az öreg betűs vidéki levelet, mely tudatja velünk, hogy kesztölczi Keszthölczy Miklós úr, a Keszthölczy család utolsó sarja, volt negyvennyolcas honvéd stb. a múlt héten istenben elszenderült.
Halála váratlanul következett be.
A vastagon szórt fekete porzó, mi minden betűt háromszoros szélességűvé kövérít, maguk az öreg görnyedt betűk, a recés, vén mártott papír, sápadt nedves foltjaival, valami olyan különös szomorúsággal tudják elbeszélni a gyászhírt.
Mert Keszthölczy Miklós úr nem most hal meg először, hanem most – harmadszor.
Magyarország áldott földje olyan, hogy itt kétszer-háromszor is meghalnak az emberek és még mindig nem bizonyos, vajon véglegesen meghaltak-e.
A sír, mikor már keblébe fogadta a halottat, újra megnyílik s kibocsátja üregeiből elénekelt, elsiratott rabját. S a sír sápadt lakója ismét megjelenik az utcán, vendéglőkben, sőt néha a tisztelt Ház termeiben is.
De Keszthölczy Miklós úr most már visszavonhatlanul meghalt.
