Az első halál
Az első halál
Először akkor halt meg, mikor a trikolórok lobogtak és a vérrózsák virultak.
Sokan emlékeznek még abban a vidéki városban, melyben a Keszthölczy család lakott és vezérszerepet vitt, arra a rekviemre, mely az elhunyt Miklós úrért tartatott a székesegyházban.
Azt az egész századot, melynek soraiban Miklós úr harcolt, letiporta egy orosz lovasezred. Nem maradt életben a derék fiúk közül egyetlenegy sem. Ott nyugodtak mindannyian a csöndes csatatéren, sebekkel födve, vérrel áztatott pihenőhelyükön, ki széthasított fővel, ki átfúrt mellel. Köztük Miklós úr is.
Legendák szállongtak a hős csapat utolsó perceiről. Mint álltak mozdulatlanul helyükön, mikor rájuk ömlött a lovasok rettentő förgetege. Mint néztek farkasszemet a dübörgve közeledő halállal. Mily sápadt volt arcuk, mint lobogtak szemeik, mint merevült érccé az elszánt ábrázatokon minden vonás, és e hallgatag, halovány hősök csapatában mint dőlt le egyik a másik után a földre, anélkül, hogy ajkukról egyetlen jajszó lebbent volna el. Egy tapodtat sem hátrálva omlottak egymásra, szépen sorban, mint kaszáláskor a rend, s ott feküdtek egymás hideg tagjain félelmes halmokat képezve. S e halmok egyikének alján Miklós úr.
Legendák szállongtak a hősök hőseinek vértanúságáról. A dal is ajkaira vette őket, s még most is fölsír itt-ott emlékük szelíd hattyúdalként, még most is kizendül néha a puszták mélyeiből egy-egy kesergő ütem dicsőségükről, ha oly halkan is, mint mikor a gólya sírása reszket a csillagokat fürdető tavak tükrén…
Még sokan emlékszenek abban a vidéki városban a gyászistentiszteletre, mely Keszthölczy Miklós lelke üdvéért tartatott.
A templom hajója fényárban úszott. A ravatal a középen sötéten vált ki a fénynek tengeréből. A város apraja-nagyja a padokban szorongott. A hölgyek suhogó fekete ruhába voltak öltözve és szemeik kisírva. A férfiak kalapjain gyászfátyol úszott, s meghajtott fővel álltak a katafalk előtt.
Majd belépett az anya. Keszthölczy Gáborné, aki a »paraplés forradalom« óta már második fiáért tartat rekviemet.
Minden szem rája szegződik. Minden fej feléje fordul. A hős fiak anyja szilárd léptekkel közelg a gyászba volt padhoz, helyéhez, hervadt arcán büszke fájdalom lebeg… valódi római anya… De minél közelebb ér a katafalkhoz, s amint megzendül az orgona, s amint arcához ér a tömjén és viaszgyertyák illata, megtörik erélye s az az öregasszony, akit karon vezetnek helyére, nem más, mint egy megtört, vérző szívű, szenvedő anya…
Mert nem mint a másik, hanem ilyen igazán a hősök anyja.
… Két hónappal ezután egy csúnyán összekaszabolt, de már lábadozó sebesült érkezett a városba: Keszthölczy Miklós.
