A FLOTTA TÁMOGATÓJA
A FLOTTA TÁMOGATÓJA
(Belvárosi csevegés)
A minap álmodtam, hogy az Olympon járok, hol a következő szcenának voltam tanúja.
A hírnév istenasszonya siető léptekkel rohant az olympi berkek sűrűjébe.
– Hova fut, asszonyom ? – kérdé egy ott ácsorgó isten, gondolom Vulkán.
– Jaj, hagyjon kérem. Futok Reményi Antal elől.
– Micsoda? Kegyedet még mindig kergeti ez az ember?
– Még mindig – mondá a szép istennő gúnyos, de mégis kacér mosollyal visszafordulva – , de…
S ezzel a rózsás ujja körmét beleakasztotta pajkosan a hófehér egyik fogába s egyet csettentett, mintha mondaná:
– De majd ha fagy.
Olyan elevenen állott előttem az álombeli kép, hogy szinte hallani vélem még most is a Vulkán incselkedő kacagását.
– No, no, no, vigyázzon, szép asszony!
Ezóta figyelemmel kezdtem kísérni Reményi Antalt. Kérdezősködtem utána, mert mégis sajátságos, hogy Morpheus egy ilyen jelenetet tár elém. Babonás vagyok. Ki tudja, mit jelenthet ez?
Éppen egy delegacionális ebéden voltam, szemben egy csomó hírlapíró-képviselő ült, följebb az asztalnál miniszterek, nagyméltóságok s közöttük Sterneck báró.
– Nem tudjátok, urak, ki az a Reményi Antal? – kérdém az újságíró kollégáktól.
– Mi bajod vele?
– Álmodtam róla.
Irigykedve néztek rám.
– Boldog ember, te még nem ismered őt ébren?
– Nincs szerencsém.
– Istenek kedvence vagy. Hisz ez a redakciók réme.
– De ugyan miért?
– Mikor a leglázasabban dolgozol, akkor kinyílik az ajtó, s a hátad mögé áll egy ember s így szól élénken, vidáman: »Jó napot, jó napot, feljöttem egy kis triccs-traccsra.« Ezzel megindul, s két-három óránál hamarább abba nem hagyja a politikai események megbeszélését.
– Legalább témákat kaptok tőle. Megtrágyázza az elméteket.
– Bah! Reményi úr nagy politikus, de offé nem tud lenni; mindig sántít egy kicsit az események mögött. Reményi úr megveti az új témákat s még tegnap is azzal jött be hozzám: »Nos, mit szól ön, kedves barátom, a Tolnay-Baross-féle konfliktushoz?
E beszélgetésbe egyszerre beleszól Sterneck báró.
– Önök Reményi Antalról beszélnek?
– Igen.
– Azt az urat ne bántsák. Mert az nekem az egyetlen jó emberem.
– Hogyhogy! – kiáltottunk fel valamennyien.
– Ő az egyetlen jó politikus.
– Hogy érti ezt a báró?
A báró rágyújtott egy cigarettre és a következőket beszélte:
– Pesten és Bécsben, ha delegáció van, mikor az én büdzsémet tárgyalják, évek hosszú sora óta észrevettem a karzaton egy embert, aki olyan pontosan megjelenik, mint a parancsolat, s izgatottan figyel, haragos arcot vág azok beszédje alatt, akik ellenzik a büdzsét vagy le akarnak abból faragni. Minden ember örül, ha valamit lenyesnek a költségekből, csak őneki fáj az. Halántéka lüktet ilyenkor, szemei elhomályosulnak, s indulatosan rázza a fejét, de ha egy nagy tétel símán megy keresztül, nagyot látszik lélegzeni, s örömragyogás önti el arcát. »Bravo«, suttogja önkéntelenül.
– Igaz, igaz. Csakugyan mindig ott van a tengerészeti büdzse tárgyalásánál.
– Mondom, feltűnt nekem, s tudakozódtam utána. Titkárom kikutatta a nevét, hogy Reményi Antalnak hívják, s egy ízben szóba is eredt vele: »Ön érdeklődik e szakma iránt, nemde?« – »Oh igen – felelte ő –, szeretem teljes szívemből a flottát«. Évek hosszú sora óta én is megszerettem e férfiút... megszoktam, hogy ő ott legyen a karzaton. Egyszer beteg volt, nem jött el, s nekem annyira hiányzott, hogy nem tudtam figyelni, nem tudtam beszélni. Egyszóval megszoktam őt, s most az utóbbi években már bizonyos tételeket csak azért emelek fel, hogy az én »karzati emberemnek« örömet okozzak vele.
– És tudja-e a báró, miért szereti Reményi úr annyira a flottát?
– Mert jó hazafi.– De főleg, mert jó apa. Egy fiacskája van neki a haditengerészetnél.– Ugyan, ne mondja.
– Tessék utánanézni. Reményi úr ezért van a karzaton, s örül minden milliónak, amit a flottának adnak.
Ezek voltak az információk, amiket Reményi Antal úr felől hallottam, alva és ébren.
Kergeti a »Hírnév« istenasszonyát.
Üldözi a szerkesztőségeket.
És támogatja a flottát.
*
S íme Vulkánnak igaza volt, mikor azt mondta a Hírnév istennőjének: »Nono, vigyázzon szép asszon«, mert Reményi Antalnak végre évtizedek hosszú sora után sikerült őt megcsípni.
Mától fogva híres ember. Őróla beszélnek Kaasisták és Steigeristák. Őróla fecseg az egész város, s ritkítva foglalkoznak vele a lapok.
A »flotta támogatója«, aki még a múlt héten, a Jansky-üggyel baktatott, boncolgatván ezt politikai kontemplációinak éles penecillusával, egy szerencsés véletlen által egyszerre a mai események izzó katlanába lőn dobva.
Történt pedig a dolog akképpen, hogy a belvárosban sok ideig nem levén semmi mozgás, csak Kaas Ivor mellett, Reményi Antal türelmetlenkedve monologizált magában.
– Én ugyan kormánypárti ember vagyok, de a kormánypárt úgy látszik, nem állít jelöltet A sasok is Kaas Ivort akarják. Kaas Ivor keresztülmegy. Énnélkülem megy keresztül. Nem, nem, az lehetetlen, hogy énnélkülem történjék valami. Ebbe én belehalok.
Addig töprengett, hogy önkéntelenül odavitte a lába a konferenciába, s ha már ott volt, nosza egy dikciót is kivágott Kaas Ivor mellett.
Kaas Ivort kijelölték, de nem sokáig állott egyedül. A grófi koronák mögül előbontakozott Steiger Gyula. Megtörtént az ő kijelölése. Megtörtént, éspedig Reményi nélkül.
Ekkor nyilallott az ő puha jó szívébe az önvád. S minden lépten-nyomon érzé a hibás lépés tragikus következményeit.
– Micsoda? Ön habaréki lett? – kérdék gúnyosan a barátai.
Délután kedve szottyant a megszokott redakciókba menni: de akkor hökkent meg, hogy nem mehet; a kormánypárti redakciók kinéznék.
– Mivé lettem, mivé lettem? – s még hátra volt a legnagyobb nyílszúrás.
Eszébe jutott, hogy mit fog ehhez mondani Sterneck báró?
A legközelebbi delegációban szemrehányó tekintetét reá függeszti fájdalmasan:
– Ej, ej, kedves Reményi. Ön már nem támogat bennünket.
S mit fog mondani Tisza, mit fog mondani az egész flotta, a zöld vizű tengerek és az egész Európa?
Nem, ezt nem lehet elviselni. Meg kell nyugtatni Sterneck bárót és az emberiséget.
Betámolygott a »Nemzet«-hez.
– Mi tetszik? – kérdék ott fagyosan.
– Hát felnéztem egy kis triccs… akarom mondani, egy kis nyilatkozatot kérek felvétetni becses lapjukba.
– Ugyan mit?
– Hogy nem szűntem meg a szabadelvű párt híve lenni, s hogy a nevemet nem én írtam a Kaas-féle választási felhívás alá.
Ez a nyilatkozat másnap megjelent a »Nemzet«-ben.
Nosza jött utána rögtön az ellenzéki leleplezés, hogy Reményi úr tizenkétezer forinttal tartozik a takarékpénztárnak, minélfogva a takarékpénztár előhívatta, megfenyegetvén: »Ha az úr nem szavaz Steigerre, azonnal fel van a kölcsön mondva.«
Most már mindenki elkezdte szidni Steigert és sajnálni Reményit.
Szegény ember! Szegény elnyomott honfiú!
Hanem ez sem tartott sokáig.
A következő lapjelenéskor a takarékpénztár közölt egy kommünikét, hogy ott Reményi Antalnak se nem volt, sem nincs egy garas ára adóssága.
Ez már a harmadik nyilatkozat isten kegyelméből, és még jönni fog, ki tudja hány. Reményi denique »divatba« jött.
Gyors és változatos karriert fut a Hír útján.
Három nap alatt volt eltévedt juh, visszatért bárány, elnyomott adós és politikai mártír, s végre kisül, hogy csak egyszerű szélkakas.
Mindebből pedig az a tanulság, hogy minden nagyra törekvő léleknek előbb-utóbb megjön a maga ideje.
