A KIRÁLYFI HALÁLA
A KIRÁLYFI HALÁLA
Egyszerre csöndes város lettünk… Hol van a tegnapi zaj, a pezsgés, hol vannak az ingerült tömegek az utcákról, akiket nem bírt eltisztítani innen a katonaság, hanem egyetlen egy szomorú hír elseperte, hogy »meghalt a leendő király«.
Senki sem haragszik már a 14. §-ra, senki se szidja többé a mamelukokat, hanem tüntető és megszavazó egyaránt gyászba borul, összefacsarodott szívvel részt vesz a király bánkódásában.
Aki tegnap látta Budapestet zajló tömegeivel, rakoncátlan csőcselékével, s aki ma nézi kihalt, zajtalan utcáit, a lehorgasztott fejeket, a megdöbbent arcokat, azt a csodálat foghatja el afölött: hogy tudja a magyar a királyát szeretni.
És ebből a gyászból még eddig semmi sem hivatalos. Az csak holnap jön. Ez teljesen igazi, a magyar karakterből nőtt lojalitás: »halott van a háznál, legyünk csöndesen legények«.
Halott van minden háznál ebben az országban, pedig csak egy ember halt meg s az is távol az országtól, de a király fia.
Nagy remények fűződtek hozzá; már maga az öreg Deák, mikor az emlékezetes bizalmas ebéden ott volt a királynál, s a trónörökössel is beszélgetett, messzelátó szemmel így szólott felőle a klubban:
– Ha a jelek nem csalnak, egy nagy uralkodó lesz belőle. S a jelek aligha csaltak, mert mindig több jel bizonyítékká lett. A fiatal főherceg egészen elütő nevelést kapott a királyfiak szokott egyoldalú kiképeztetésétől. Nem titkoltak el előtte semmit. Nem nyírták ki tankönyveiből a »veszedelmes« magot. Kitárták előtte nyíltan a történelem tanulságait: »Hadd lássa a fiam – így szólott a király –, miben tévedtek az elődök.« Katonának nevelték őt is, mint hagyományszerűen minden Habsburgot, de a kaszárnyánál egyebet is mutattak neki. Szépen domborodott jelleme, irányzata. Volt fogékonysága a kulturális érdekek iránt. Merészen tudott eligazodni a szellemi és a társadalmi élet áramlatai közt.
Hajdan egy osztrák főhercegnek talán nem is tanítottak egyebet, mint hogy háromféle elemből áll a birodalom: pap, katona, adófizető.
Rudolf trónörökös nagy általános műveltséggel bírt, s látta mindazokat a faktorokat, amikből egy erős államnak az erejét merítenie kell. Sokszor csillant ez ki tetteiből vagy mondásaiból. A lecke, amit egyszer Prágában a magyar mágnásoknak adott, mutatta, hogy egy csöpp kedve sem lesz e »feudális semmittevőket« becézgetni. Később a barátság, mely egész bensővé fejlődött néhány magyar főúr és közötte, mutatta, hogy a száz Caesar ivadéka modern király akar lenni; nem üveg alatt, a korona dicsfényének ködében, a bűvös magaslaton, nagyító láthatatlanságban, hanem az érintkezés melegségében. Nem XIV. Lajos volt a mintaképe, de azt hiszem II. József. Sok vonás volt benne, e nagy fejedelemre emlékeztető.
A spiritisták leálcázása ékesszóló bizonyíték felvilágosodottsága mellett. Kalandjainak szerteröpködő híre is jól esett az okos embereknek: »Nem üvegházi növény, van benne akarat és vér.« Tanulmányszerű utazásai s a könyvek, melyeket útjairól írt, s melyek a természettani szakmában számot tesznek, megszerezték számára messze országokban a »tudós királyfi« nevet. Könyves Kálmán és Mátyás óta nem ült még a trónunkon olyan király, aki a könyveknek (az adókönyvecskéket kivéve) valami nagy fontosságot tulajdonított volna, olyan király pedig sohase ült, aki maga is író lett volna… És fájdalom már nem is fog ülni.
Franciaország a szellemével uralkodott Európa fölött. S Franciaország szellemét az irodalmat pártoló királyok egész sora tette világhódító óriássá. A Habsburgoknak csak puskaporuk volt, de az attikai sóval sohasem gondoltak. Nagyon kellett volna már egy olyan uralkodó, aminőt Rudolfban várt a birodalom. S ez a sok szép remény most váratlanul egyszerre elhervadott.
A magyarok eleinte cseh érzelműnek tartották a királyfit; mert ott lakott a Hradsin falai közt. De ez csak üres aggály volt. Mindössze egyszer-kétszer kellett érintkeznie Rudolfnak a magyarokkal, s legott elsimultak a borongós ráncok a szittya homlokokon. Közeledése nyílt és nemes volt; nem nélkülözte a melegséget. Úgy beszélt Magyarországról, mint édes hazájáról. S míg ide a medvékre járt vadászni, a medve majd mindig elfutott előle, de az oroszlán (a nemzet) egyre közelebb jött hozzá.
Majd a »monarchiáról készülő nagy munka« (abból is mi lesz most már?) hozta őt körünkbe gyakorta, s itt megismerkedett a magyar szellemi élet munkásaival, valóságos benső viszonyba lépve velük.
Igazán elérzékenyítő kép volt ott látni a birodalom leendő királyát a szürke irodalmi napszámosokkal tanácskozni, egy-egy cikk szövege vagy egy kép fölött. S milyen jártassága, mennyi ízlése s mily ítélőtehetsége volt ezekben. Láttam mint elnököt, mikor egy hosszú, fárasztó tanácskozás után, rezumálta az összes elágazó véleményeket oly tömören és világosan, hogy Péchy Tamás is megirigyelte volna – de nagyon.
Ezt a könyvet szerkeszteni nem tréfa dolog. A közösügyi összeütközések legalábbis annyiszor merülnek fel itt is, mint a politikában. Weilenék nem akarnak valamit, máskor Nagy Miklósék nem mernek valamit. Minden új cikknél ott vannak a »fekete pontok«, az »aggályok« és »konfliktusok«. Ezekben rendesen a trónörökös döntött s mindig liberálisan, sokszor a vaskalapok ellenére. A forradalmat kellett leírni. Jó, de hát hogy adjuk a forradalmat Kossuth képe nélkül? Mit fog mondani a közönség? Igen, de ha a képet adjuk, mit fog mondani a trónörökös? A trónörökös aztán azt mondta: »Mit? Csak nem akarják talán eltagadni, hogy Kossuth volt?«
Váratlan halála nagy veszteséget jelent nemcsak a királynak, nemcsak ennek az országnak, hanem talán az egész huszadik század másképp alakul. Mert semmi kétség, egy nagy uralkodó oroszlánkörmei látszottak belőle.
Igaz, hogy testszervezetben vékony, gyenge volt (de édesapja is az), a korai ráncok homlokán II. Lajos királyt juttatták az ember eszébe, mosolya is fáradtnak látszott, hangja tompa volt, sipító és halk, ami tüdőbajt látszott jelezni, de termetének hajlékonysága, ruganyos járása, élénken csillogó, rokonszenves kék szemei – még távolról sem engedték sejteni, hogy a halál olyan közelről ólálkodik már a legszerettebb király fiára.
Nem így képzeltük mi ezt… reményeinkben, álmainkban, színes fonállal szőve jövő időknek fényes képét. Micsoda lapok jönnek majd a történelembe!…
A történelemnek mindegy, hogy ki jön, ki megy, hatalmas egykedvűséggel jegyezi a dolgokat, jókat, rosszakat; de a mi szívünk összefacsarodik a bizonytalanságban s midőn a sacra corona-ra reáborul a lenge fekete fátyol – megindultan siratjuk a fönséges fiút, akinek legjobban illenék a fejére.
