HORVÁTH GYULA
HORVÁTH GYULA
Született… Mert hiszen minden életrajz a »született« igéből kezdődve fut végig a hírlapírói sablonok szerpentináin, a következő helyeknél állapodva meg:
Hol járt az illető iskolába? (Már ti. ha egyáltalán járt.)
Milyen hivatalokat viselt? Melyik dieten classisba tartozik?
Miféle rendjelet kapott őfelségétől?
Ebben lehet némi változatosság, de amit aztán közbül írnak az egyik nevezetes férfiúról, az teljesen ráillik a másik és harmadik nevezetes férfiúra is. A jelzők mindig ugyanazok: »Közéletünk derék bajnoka volt stb.« »Nagyszabású működést fejtett ki stb.«
De ilyenek a nekrológok is; száz meg száz ember hal meg, de csak egyetlen nekrológ kopik. A zsurnalisztika ugyanazokból a virágokból köt koszorút Cziráky Jánosnak, amelyekből Simonyi Ernőnek. Azokkal a frázisokkal fogjuk eltemetni Majthényi Lászlót, amelyek Ivánka Imrére illenek. A »gyár« teljesen érzéketlen a színek iránt. A fekete és a fehér mindegy neki. Csak egy tónust tud kihozni.
Arra meg éppenséggel nincs kilátás, hogy az ezernyi és ezernyi életrajzból, mely elevenekről és holtakról íratik, a későbbi kor gyermeke meglássa: ki milyen volt.
Ha holtról értekezik az író, rendesen eszében tartja: »A holtakról vagy semmit, vagy jót.«
Ha élőt énekel meg, azzal türtőzteti magát: »Legyünk kíméletesek az élők iránt.«
Nos igen – de hát az igazat kiről szabad aztán megírni, ha sem az élőről, sem a holtról nem?
Az igazat? Hm. Az igazat nem sok ember állja ki, se élő, se holt.
Mert ha minden arcképhez (pedig minden hétre kell a szépirodalmi képeslapoknak egy-egy nagy ember) az igazat írná meg valaki, húszból tizenkilencről sülne ki, hogy nem érdemes az arcképét közölni.
Ez pedig nem lehet. Az írástudó farizeusoknak komoly okuk van a status quo fenntartására. Mert roppant nagy hézag mutatkozik a produkció és a fogyasztás között.
A magyar anyák nem szülnek évenkint több nagy embert kettőnél-háromnál, de a képeslapoknak ötvenkettőre van szükségük, hát mesterségesen állítják elő maguknak a kellő mennyiséget. Egészen rendben van ez így.
Én magam azonban sohasem mentem bele ebbe, mert ellensége vagyok a hamis borok gyártásának, a hamis nagyságok gyártását se szeretem. Tollam szűz még az életrajzírástól. Vártam, míg egy olyan ember kerül, aki kiállja az igazat.
Ez Horváth Gyula.
Nem írok róla száraz életrajzi adatokat. Nem is igen tudom, nem is igen jártam utána, mikor született, hol járt iskolába, miféle tanulmányutakat tett, mikor, hol választották meg képviselőnek és mikor fog meghalni.
Pedig, noha még fiatal férfi (makacsul tartja magát a negyvenes évek tájékán), máris van igazi életrajza. Pláne kettő is. Egy regénynek való, egy esszének való.
Ha a regényíró tudakozódnék, azt mondanám:
– Hamarabb volt a kard a kezében, mint bajusz az ajka fölött. Eredj, tudakozódj utána. Legionárius volt. Száz kalandon ment át, néhány csatát végigküzdött. Egyet átaludott. Ellankadva a fáradtságtól, leszáll lováról a táborban és ledől a gyepre. Az ellenség eközben megtámadja a tábort, folyik a csata, hull a kartács, de a gyermekkatona édesdeden alszik. Mire fölébred, vége a csatának. Ha ez nem elég, gondolj ki, regényíró barátom, egy szép történetet ahhoz a forradáshoz, mely a balhomlokától kezdve végigszalad az arcán. Talán egy párbaj nyoma? Talán van is hozzá kész történet? És ha még ez sem elég anyag, keresd fel őt a hetvenes évek végén Szegeden, hol Tisza Lajos, e nemes államférfiú oldalán várost épít. Vagy menj Szentesre, hol az elemek ellen folytat háborút diadalmasan. Sok érdekes epizódra találsz az ő viselt dolgaiban… Tudott aludni, mikor a többiek verekedtek s tud verekedni, mikor a többiek alusznak.
Ám ha az esszéíró kérdezősködnék, azt mondanám:
– Íme, láss egy politikust, akit érdemes tanulmányozni. Egy sajátos elmét, melyben a gondolatok kergetik egymást, hol mélység és felületesség olyan csodálatosan ölelkeznek. Ez az a materia, melyből a nagy államférfiak támadnak. Talentum, melyet félig a tudás, félig a divináció mozgat. Erő, mely megmérve és kiszámítva nincs, amely aszerint hajt, amint a szív fűti vagy a hangulat érinti. Egy ember, nem mestersége s mégis úgy ír, lendülettel, kolorittal, hogy már Gyulai Pál is szidni kezdi a stílusát. (Ez a legmagasabb, amit Magyarországon elérhetni.) Egy parlamenti szerepvivő, akinek vontatott előadása van, amit mondani akar, beleveszejti a szabálytalan konstrukciók káoszába, s mégis szívesen hallgatott szónok; aki már mondott gyenge beszédeket, de locus communisokat soha. Fölfogása többnyire magas, gyakran hibás, de mindig eredeti és vonzó. Íme egy csomó nagy tulajdon, s birtokosuk még mindig nem tudott nagy ember lenni a kicsinyek közt. Mondd meg, honnan van ez, esszéíró barátom?
De az esszéíró helyett te kiáltasz közbe nyájas olvasó:
– Ugyan, ugyan, mit akartok még Horváth Gyulával? Őfelsége kitüntette a Lipót-renddel, Tisza a barátságával; a Ház megválasztotta alelnökének. – Hát nem elég ez egy embernek?
Kétségkívül igen szép magaslat, amit Horváth Gyula elért, kivált ha azt vesszük, hogy e pozícióból minden talpalatnyit apródonkint kellett elfoglalnia. Némely ember rohammal veszi be a közvéleményt, ő lassan nőtt; egy-egy beszéd, egy-egy bátor föllépés, némelykor hírlapi cikk, sőt egyszer éppen egy toaszt (melyet a nemzeti kaszinóban tartott) emelték presztízsét, de aki tehetségét ismeri, a szívósságot és törhetetlen erélyt, mellyel a magára vállalt feladatot keresztülviszi, aki tudja, hogy Horváth alkalmas koncepciókra, hogy eszméi vannak és hogy tud életet lehelni eszméibe, az méltán csodálkozhatik, miképpen lehet Horváth Gyula ebben az országban csak képviselőházi alelnök?
Pedig annak igen egyszerű oka van. Horváth Gyula azért nem lett még eddig több, mert egy nagy hibája van: hangosan gondolkozik.
Talán más politikust is nyomnak otthon tépelődések, gondolatot fűz gondolathoz, agya izzó, lelke háborog, elgondolja magában, hogy ez a javaslat, ez az irány rossz, nem, nem szavazom meg, kikelek ellene – de ha aztán mégis megszavazza (mert tessék elhinni, hogy megszavazza), senki sem tud a töprengéseiről, a gondolatmenetéről semmit. Mikor a nyilvánosság elé lép, már akkor csak a legutolsó kiforrt gondolatát mondja el, azt, amelyik a cselekedetével összhangzik.
Az államférfiaknak nemcsak utógondolatjaik vannak, hanem előgondolatjaik is; az utógondolatok még napfényre jöhetnek, az előgondolatok soha, azok – mint az impurum az íróknál – papírkosárba valók. Horváth Gyulának azonban se elő-, se utógondolatjai nincsenek, mert ő minden gondolatát legott kimondja, egyszóval fennhangon gondolkozik s innen van az, hogy politikai egyénisége szétfolyónak, kiforratlannak látszik – de csak látszik. Ez gátolja, hogy nagyobb pozícióra állítsák.
Horváth Gyulának külső alakja is érdekes, asszonyszemeknek tetszetős. Kissé alacsony termet, de ruganyos és elég finom, hosszú arisztokratikus arc, domború homlokkal, melyre fiatalos hanyagsággal ősz haj borul, nem minden kellem nélkül. Kékesszürke szemeinek tekintete lágy, mosolya fáradt.
Ellenségei iránt nagylelkű, barátjaival szemben kissé zsarnok; szórakozott egész a mulatságosságig; jószívű egész a hihetetlenségig. Van ereje szembeszállni valakinek az akaratával, de nincs ereje szembeszállni a kérésével.
Nemcsak a parlamenti teremben kedvelt, hanem a fehér asztalnál is. Lassan, terjengősen diskurál, elálmosító hangon, de bár tréfás vagy komoly dolgokról legyen szó, azokra, akik jól ismerik, mindezen hibák dacára nagy elbeszélő benyomását teszi. Nem mond el ócska adomákat, hanem ami élményét vagy megfigyelését elbeszéli, az az ő üde észjárásában epigrammatikus éllel bontakozik ki. Emberekről vagy a viszonyokról mondott ítéletei mindig találók, néha pompásak, leszámítva azt, hogy ő is, mint minden szellemes ember, vagy nagyító, vagy kicsinyítő üveget használ. Az ő emberei vagy félistenek, vagy szamarak s a szóbahozott dolgok vagy rettentő ostobaságok, vagy szörnyű bölcsességek.
Esze gyors, ötletekben kifogyhatatlan.
Egy delegátusi ebéden azt kérdi tőle osztrák szomszédja, nézegetve mellén egy francia érdemrendet:
– Hol vette ön ezt?
– Kaffareltól – felelte Horváth Gyula.
Egy más alkalommal, midőn valamely instituciót akartak behozni a színházaknál, s vita közben az intendánst gyanúsították, egy rövid felszólalással némítá el a dolog személyi élét.
– Valahányszor Pythagoras egy igazságot fedezett fel, mindig feláldoztak egy csomó ökröt. Önök még ma sem lettek okosabbak. Pedig egész szépen lehetne megtalálni az igazságot, anélkül is, hogy áldozatul essék valaki.
Ilyen sziporkázó észjárása van, mely száz alakban, friss változatosságban pezsdül.
Amiből egyébiránt csak az következik, hogy mikor majd Horváth Gyula is benne lesz a kabinetben, valamivel szellemesebben ütnek ki a kormány autografált »gondolatai«.
