I. A vád
I. A vád
Kezdjük a hajdani novellák stílusában.
Verőfényes nap sütött egy júliusi délután. Árkay István gazdag magánzó behúzódott családjával a vadszőlővel sűrűn benőtt verendára.
Most az Árkay úr leírása következik (szikár, magas ember, fanyar, beteges arccal). Aztán a ruházat leírása jön (szürke blúz, fehér mellény, kockás nadrág).
Ezt a ház deskripciója váltja fel.
A ház földszintes, sárga és L-re van építve. Természetesen az Árkay úr tulajdona, de az utcai részét Mucker Teodor pékmester bérli, kinek boltajtaján két óriási sósperec van lefestve.
E részletek után áttérhetünk a cselekvényre. Nézzük, mi történik a verandán.
Árkay úr tarokkot játszik: partnerei a törvényszéki elnök, a városi főkapitány és az esperes-plébános. Távolabb újságot olvasgatnak az Árkay kisasszonyok. (Itt megint leírás következnék, de elengedem a kisasszonyoknak.)
Balról Mucker Teodor köpcös alakja látható, ki éppen házbért jött fizetni, s a nagyságos asszony (Árkayné) kezébe olvassa le az összeget, váltig nyálazgatva az ujját, mellyel nemsokára tésztát fog gyúrni, úgy lehet.
Közbül a nevelő úr oktatja az Árkayék csemetéjét, Palit.
– Mondjon valami egytagú szót.
– Tagló – feleli a gyerek.
– Nem jól van, fiacskám – fordul hátra a tarokkozó apa –, a »tagló« két szótag.
Palika bambán sandít nevelőjére.
– Egytagú szót kívántam – mond ez –, olyat, mint ház, fa, fű, fej. Egyszóval, amire csak egyszer kell az embernek a száját kinyitni.
A kis Pali nagy szorultságban, szétnéz a jelenlevőkön, majd hirtelen megcsillan a pék termetére tévedt szeme, s mohón kiált fel, mint aki hirtelen eltalálta:
– A Mucker kiflije.
Micsoda? A Mucker kiflije. Hahaha, hehehe! A törvényszéki elnök lecsapja kártyáit és elkezd hahotázni, Árkay úr élénken pattan fel: »Lángész ez a kölyök, ha mondom. « Csak a rendőrkapitány bosszús, mert éppen »szólót« akart mondani, mikor a kártyát elcsapták, s menthetlenül összekeverődzött; dühösen kiált a fülig vörösödött pékmesterre:
– Mucker! Miért nem süt maga nagyobb kifliket, he? Micsoda dolog az, he?
Mucker lesújtva állt ott. Egy darabig nem jön szó ajkaira. A város főemberei: a törvényszéki elnök és a főkapitány előtt éri ilyen szégyen. Irtóztató. Nem, ezt nem szabad ennyibe hagyni. Megrázza fejét és így szól:
– Nagyságos elnök úr, főtisztelendő esperes úr és tekintetes kapitány úr, én ezt a szégyent nem hagyhatom a polgári becsületemen. A fiúcskának ez a mondása elterjed a városban, szájról-szájra fog járni s engem tönkretesz.
– Hát mit szándékozik ellene tenni? – kérdik az urak nevetve.
– Én ártatlan vagyok. Tisztára mosom magamat. Hallgassák meg a védelmemet.
