A »T. HÁZ« AZ AKADÉMIÁBAN
A »T. HÁZ« AZ AKADÉMIÁBAN
(Védelem és program)
Rossz szél fúj a t. Ház című rovatra mindenképpen.
Az én t. barátom, Schvarcz Gyula, ma szóbeszéddé tette egy jeles értekezésében az Akadémiában társadalmi irodalmunkat, s Kecskeméthy Aurél mellett engem is említ, s nevezetesen a »t. Házból« című rovatot.
Ha jól vettem ki, okoskodása oda vág, hogy a gúny és humor torzító üvegén át egész természetszerűen hamis megvilágításban tűnik fel a társadalom, vagyis ez esetben a parlament, de mert a közönség mohón olvassa ezt a rovatot, s egyebet aztán (őszerinte) nem – ez a rovat önkényesen bánhat el a dolgokkal, a vonásokkal s színekkel, tévútra sodorva a közönséget.
Sok jót, sok igazat mond el Schvarcz Gyula, köszönöm is, ami abból dicséret reám háramlik, de a rovatomat nem hagyhatom megvédetlenül.
Amit én látok, azt én úgy látom, nagyon természetes, hogy evégre nem kérhetek kölcsön az Akadémiától szemeket. S az is természetes, hogyha a publikum az én szememen keresztül olvassa az események s emberek rajzát, nem tarthatja olyannak a parlamentet, aminőnek azt például Orbán Balázs akadémiai tag képzeli.
Én magam szeretném legjobban, amit tisztelt barátom óhajt, hogy más írók is foglalkozzanak e dolgokkal, különböző irányokban: nekem volna az a legkényelmesebb, mert olyan napokon, amikor magamnak nem jut eszembe semmi, ezekből az autorokból merítenék.
Van pártszempont e karcolatokban, nem tagadom, de írtak-e már valaha eleven emberek eleven emberekről úgy, hogy abból teljesen kimaradt volna az elfogultság, a rokonszenv, ellenszenv, és a szempont, amibe az író belelovagolta magát?
De azért tagadom, hogy az igazat ki ne olvassa a közönség, amelyik tud olvasni. S nem hogy homályosítaná látását a humoros rajz, hanem kiegészíti.
Milyen jó volna most például Marczali Henriknek, ha a Mária Terézia-beli pozsonyi dietán már ott ültem volna valahol a kakasülőn, s leírtam volna a királynőt a gyermekkel (aki valahol Péchy Tamás helyén ült). Ha megelevenedve bontakoznék ki a színgazdag kép. A dieta Ivánka Imréje, aki azt kiáltja »Vitam et sangvinem!« S az akkori Szalay Imre, aki közbezúg: »sed avenam non«.
Vagy ha leírtam volna Thalynak az ónodi országgyűlés egyik »nagyszabású« beszédjét, melyre nem az hangzott föl a szélsőbalról, hogy »éljen«, hanem az, hogy »haljon«. Száz kard pengéje hogy sivított a levegőben… s hogy tette le a követ urak közül valaki a Ház asztalára a Rakovszky véres fejét…
Bezzeg milyen tanulmányt tartana most rólam Thaly az Akadémiában ezen cím alatt: »Értekezés egy kuruc tudósról«.
És ha már belebonyolódtam ebbe a témába, hadd mondjam el a maival egy kalap alatt az összes csapásokat, amik e karcolatokat érték, nyolc évi életük alatt.
Dicséret illeti a magyar parlamentet; oly magas nívón áll, hogy a gúnyt kiállja s érti minden tagja; egyiknek sem roppan meg tőle a dereka. Nekem legalább sohasem panaszkodott egyik sem.
Évek előtt egyetlenegy képviselő haragudott meg, aki három évig buzgón referálta nekem az ötleteket a folyosón.
Egyszer aztán ő is beleugrott valami szpícsbe. Egy kicsit megcsipkedtem. Nem állhatta. Dühbe jött, s lázadást szított a rovat ellen:
– Nem kellene megtűrni. Lerontja a Ház tekintélyét. Tönkreteszi a képviselők nimbuszát.
Erre meg én jöttem méregbe:
– Hát az én hivatásom-e a Ház tekintélyét és a képviselők nimbuszát fenntartani? Tartsák fel az urak maguk!
A karcolatok megmaradtak, s a Ház tekintélye is.
A legnagyobb csapás azonban az volt a rovatra, hogy én magam is leköltöztem a karzatról.
Sohase mondta nekem egy lélek sem, hogy ne azt írjam, amit akarok. Vagdalkozhatnám jobbra-balra, karmolhatok, csíphetek, ahogy nekem tetszik… nem bánja azt ott senki. De azért mégis nagy veszedelem fenyegeti a karcolatokat, mert hiába, most már a klubba is járok, mindennap találkozom mindenkivel, s ha megvagdalom a barátaimat – azt aztán mégse akadályozhatom meg, hogy nagyobb vehemenciával kontráznak a tarokkban, nem mondanak utánam második kettest… egyszóval mégiscsak bizonyos terrorizmus alatt állok.
Az ellenzék, az igaz, hogy megvolna, de valamint semmi gyönyörűsége abból a publikumnak, ha ő üt, úgy abból se, ha őt ütik. A publikumnak okvetlenül figurázott mamelukok kellenek.
Kaptam is már levelet, nem egyet, mely ilyenformán szólt:
– Csodálatos az, hogy azelőtt (míg ön képviselő nem volt) a kormánypárti követek egyre-másra csinálták a bolondságokat, ügyetlenségeket, ha szóltak, semmi beszédjük nem sikerült, most pedig remekül beszélnek, és csupa jeles dolgokat mívelnek.
…Hát tehetek én arról, hogy az ötéves országgyűlésre mind erre az oldalra küldték fel az okos embereket a kerületek?
Hanem egy dolog meghökkentett. A közönség hidegülésének a rovatom iránt még ellent tudnék állni, de mikor maguk a mamelukok kezdenek szidni, hogy nem lehet olvasni a karcolatokat a belőlük kigőzölgő sok dicséret miatt, akkor igazán gondolkozóba kell esnem.
– Mit tegyek? A rovatot pusztítsam-e el vagy a mamelukokat?
Órákig eltűnődöm ezen. Keresgélem elmémben a kiirtandókat, de valamennyi kedves a szívemnek.
Egyetlen egy palliatív eszköz áll még rendelkezésemre próbaképpen. Valamivel gyengébb beszédekről gondoskodom ezentúl.
