[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1889-RE. ELŐSZÓ]
[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1889-RE. ELŐSZÓ]
A tavalyi Almanachon, melyet olyan páratlan rokonszenvvel fogadott a közönség, az én nevem állt mint szerkesztőé, ami ellen protestáltam is eleinte (nem lévén a kalendáriumi résznek barátja). Most utólagosan azonban elvállalom a felelősséget nemcsak a szerkesztésért, de az egész esztendőért. Tökéletesen jól ütött ki. Nem volt se háború, se kolera. Csak egy kis »jó szív«.
Minthogy az esztendő ilyen jól sikerült, a kiadó a jövő évi Almanachra is engem vett rá szerkesztőnek. Jól van, a titulust az idén is elfogadom, de már az esztendőért jót nem állok. Én mindössze a novellákért vállalok felelősséget.
E novellák, leszámítván a magamét (mert ezért vállalja másvalaki a felelősséget), hű tükre a magyar elbeszélő irodalomnak, mely, ki merem mondani, az összes irodalmi ágak közt a legmagasabb nívón áll.
A mi fönséges nyelvünk, meggyomlálva az ötvenes évek cicomáitól, s letisztítva a hatvanas évek pórias zsírosságától, oly kellemesen foly már, mint a csurom méz. Mesékért nem járnak a kollegáim Bretagne-ba, se kísérteties kastélyokba, romantikus középkori várakba, mint azelőtt. Sőt apródonkint leszoktak a tömeges gyilkolásokról is. Hajdan az elbeszélés folyamán részint természetes, részint erőszakos halállal mind kipusztultak a személyek. A novellának rendszerint ott volt a vége, ahol az utolsó személy kiadta az utolsó leheletet.
Sokat szelídültek az erkölcsök! Most, ha leszúrat is az író egy-két gézengúzt, a többit élni hagyja.
Ha rajtam állna, én csak egy szigorú, esztétikai parancsot adnék ki az íróknak: »Ne hazudj«, de magam ennek tetejébe még azt is vállalnám: »Ne ölj«. Mert nálam (ti. novelláimban) sohasem hal meg senki, s e tekintetben annyira elővigyázó vagyok a személyeim iránt, hogy még orvost sem szerepeltetek közöttük.
Egy szó mint száz, a magyar elbeszélő irodalom a legjobb vágányban van. Az egészséges realizmus utat tört magának. A sablonokat eleven emberek szorították ki, akik nem szólítják egymást per »Uram« és »Asszonyom«. Az író abból merít, amit látott, és nem abból, amit olvasott. A könyveken hízott elmék gyalog járnak a népszerűség útján, az »Isten kegyelméből« valók röpülnek. Ennek is, annak is más az előadási modora, de egyek abban valamennyien, hogy az igazi életet színekkel festik.
A közönség (melynek az Almanach egy csoportban mutatja be az elbeszélőket) szinte csodálkozva kérdheti: »Honnan keletkezik ez a sok író?« Mert csoda az, hogy elhanyagolt föld tisztességes termést hozzon. A föld hatalmas erejére vall. Pedig még nincs is itt valamennyi. Csak, aki befért, vagy aki éppen kezünk ügyébe esett.
S hogy jönnek, növekednek szakadatlan hosszú sorban, újak, különbek és ügyesebbek! S hogy lesznek az Almanachok évről-évre értékesebbek.
Az idei is haladást mutat már, s nagyrészt kikerüli a tavalyinak egy hibáját.
A sajtó ugyan elhalmozta dicséretekkel a tavalyi Almanachot is, de én ösmertem gyengeségét. Egy lap azt jegyzé meg róla: »E könyv tartalma olyan, mint a puskapor…«
Mire egy ismerősöm azt írta levelében:
»Hiszen puskapor, az igaz, de amelyikkel már lőttek egyszer.«
Egy másik helyről a következő csípős ötletet hallottam:
»Az írók újak benne, de a novellák veteránok.«
Mi tűrés-tagadás, volt a dologban valami. A közlemények egy része – ami különben ily gyűjteményekben alig kerülhető ki – nem itt jelent volt meg először.
A mostani Almanach azonban nem eshetik e kifogás alá, de ha volna benne valami egyéb hiba, kérem a közönség elnézését érte, mert majd rájövök én arra magam is – a jövő évi előszóban.
