DOKTOR FERENCZI
DOKTOR FERENCZI
Vannak rá esetek, hogy a történelem megdézsmálja a regék mézét, de nagy ritkaság az, hogy a rege a komoly valósághoz forduljon anyagért.
S mégis megtörténhetnék most. Olvasom édesdeden, olvasom a Deák beszédjeit, magyarok szellemi harcát s diadalmát, Deák látogatását a királynál.
Szemhéjam letapad, leteszem a könyvet, sokáig elmerengek rajta, s azzal az irigységgel sóhajtok fel, amit csak a meseíró érezhet ilyenkor: »De kár, hogy mindez megtörtént, kigondolt mesének is elég jó volna.«
Kukoricafosztókon vagy kandallótűznél ködös téli estén olyan pompásan lehetne elmesélni. Lássuk csak, hogy venné az ki magát.
Megverték a királyt, hadait szétszórta a burkus ellenség; ügyetlen tábornokok a dolgát elrontották.
Búsult is a király egész háznépével, hogy mitevő legyen. Míg végtére eszébe jutott, hogy él az ő egyik országában egy nagyon okos ember: Deák Ferenc. Azzal kellene beszélni, hogy tanácsot adjon.
Legott hívatja a király kancellárját.
– Hamar kerestesse meg nekem kegyelmed az öreg Deákot; bármerre lenne is. Köszöntetem szépen, fáradjon fel Bécsbe egy vagy két jó szóra.
Nosza, a kancellár titkárját meneszti:
– Eredj édes szógám, Szegedy György, ezzel a levéllel Pusztaszentlászlóra. Köszönti a király az öreg Deákot, jöjjön fel hozzája.
Elindul Szegedy, a sebes gőz szárnyán, se étele, se itala addig, míg a haza bölcsére rá nem talál.
Otthon ül vén Deák, mogorva homlokkal, gondoktól sötéten, mint hajdan ősz Toldi, midőn kopogtatnak az ajtón odakünn.
Éppen öreg este van már. Belép az idegen.
– Jó estét, öreg bátya!
– Jó estét, kis öcsém. Mi járatban volnál?
– A királytól jövök, üzenetet hoztam.
– No, hát kerülj beljebb, mit üzen a király?
Átadja a levelet Szegedy, olvassa, az öreg az ákom-bákomot, s hatalmas homloka még egyre sötétebb.
– Azt kívánják, hogy Bécsbe menjek – mondja a környezetének. – Elindulok reggel.
Másnap útrakeltek, de az öreg be se ment Bécsbe, elvált társától Bécsújhelyen.
– Te csak menj, öcsém, egyenest. És mondd meg a kancellárnak, hogy engem mindjárt reggel fogadjon őfelsége, mert én sietek haza.
– Hát bátyám hol lesz?
– Én a személyvonaton bemegyek Meidlingba és ott hálok meg valami vendéglőben. Úgy kell annak megtörténni. Még te is csak estére tudod meg otthon, hogy hová értesíts. Doktor Ferenczi név alatt fogok sürgönyözni.
Szegedy Bécsbe ért, és rohant a kancellárhoz.
– Jön? – kérdé lihegve a hatalmas kancellár.
– Itt van.
– Hol?
– Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar a királlyal beszélni, mert siet haza.
A kancellár rohant a királyhoz.
– Jön? – kérdé élénken a király.
– Itt van.
– Hol?
– Hiszen ha én azt tudnám. Csak azt tudom, hogy korán reggel akar felségeddel beszélni, mert siet haza.
Német miniszterek sápadtan hallgatják: hogy micsoda alattvaló lehet az, aki királlyal korán reggel akar beszélni.
A király azonban jókedvvel feleli:
– Hát jól van. Keljünk fel egyszer hamarabb. Jöjjön korán reggel.
Megviszi Szegedy Deáknak ezt a hírt. Otthon már a sürgöny, hogy merre keresse: Meidling külvárosban, a Hase vendéglőben.
Odaér estére Szegedy s tudakolja a vendéglőstől:
– Nem szállt ide délután egy öregúr?
– De bizony itt van; egy kis pakktáskával jött. De már lefeküdt.
– Beszélni akarok vele.
– Ugyan hagyja a becsületes képű öreget – mondá a vendéglős –, fáradt volt, hadd pihenjen. Nagy gond nyomja a szegény embert, nagy dolog az, amiben ő jár…
– Ön tán tudja? – szól Szegedy ijedten.
– Hát igen. Előttem kiöntötte a szívét; a katonafiát jött megkeresni. Azt se tudja róla, meghalt-e vagy él-e?
Szegedy elfojtott mosollyal haladt fel a lépcsőkön az emeletre, miközben csendesen morogta: »No lám, mennyi ravaszság van az öregben.«
Kopogtatott, s Deák kinyitá neki az ajtót:
– A király korán reggel fogadja.
Reggel egyfogatú kocsiba ült az öregúr. Föltette pakktáskáját a kocsis mellé, s úgy hajtott a császár rezidenciájába. Soh’se volt ott talán még olyan vendég, aki egy lovon jött, s a pakktáskát is magával hozta, mert noha két ország összekuszált dolgát tudja nyélbe ütni bölcsen, de hogy a pakktáska hol legyen azalatt, míg ő a királynál odajár, annak az eligazítását nem bírná kieszelni másképp.
Nehéz lépteivel méltóságteljesen döcögött fel a márványlépcsőkön a belső szobákba, ahol meleg nyájassággal várja már a király. Száz Caesar unokája.
Csakhamar megindul azután közöttük a tanácskozás a haza sorsa felett:
– Mit kíván a magyar nemzet?
– Most semmit – feleli az öreg.
– Hogyan érti ezt ön?
– Úgy, hogy most bajban van felséged.
– Éppen azért aggódom, hogy nagyobbra csigázzák követeléseiket a magyarok.
Méltatlankodva mordult fel az öreg Deák.
– Nem a felséged gyengeségéből merítjük mi az erőnket, hanem a jogainkból. S a mi jogainkat nem paskolta meg a burkus se gyengébbeknek, se erősebbeknek. Nekünk csak az kell a szerencsétlen háború után is, ami a háború előtt kellett.
– Akkor hát itt a kezem – mondá ünnepélyesen a király.
– Nem úgy van, fölség. Nem fogadok el most semmi ígéretet. Bajban levő emberrel nem köt szerződést a magyar, mert az sokszor ígérhet olyat is, amit nincs kedve megtartani. Előbb béküljön ki felséged az ellenségeivel, s akkor alkudozzék velünk, mikor abban a helyzetben lesz, hogy megtagadhatja a kívánságainkat.
Tetszett a bölcs beszéd a királynak, s nagy kegyelemben ereszté el Deákot, kezet fogott vele, s kikísérte messze az ajtóküszöbön túl.
Az öreg aztán még felnézett a király embereihez, a miniszterekhez is, egy-egy percre meglátogatta Mailáthot és Belcredit.
Belcredi tele volt panasszal, hogy a háború sok pénzbe, sok vérbe került, s ilyen rosszul végződék. Majd azt kérdezgette nyájasan:
– Mit gondol a tekintetes úr? Nem lehetne-e az idén mégegyszer újoncozni Magyarországon.
Az öreg nagyot nézett rá, aztán mogorván felelt:
– Én úgy tudom, hogy a magyar anyák csak egyszer szülnek egy évben.
S ezzel el volt ütve örökre az egész terv.
Ez volt a Doktor Ferenczi útja a bécsi rezidenciába. Ahogy ment, úgy jött vissza. Estére már otthon ült megint Szentlászlón a báránytokány vacsora mellett, s amint az összegyűlt komposszesszorok faggatták: »Minek járt Feri bácsi Bécsben?«, csíntalan mosollyal vallogatta ki:
– Nem mondhatom meg, szögről-végre. Mert egy menyecske van a dologban.
Hát nem inkább illik be ez az epizód mesének, mint valóságnak
De mert kétségtelen valóság, nagy szégyene lesz örökre a bécsi rendőrségnek, hogy az öregurat rajta nem kapta a hamis névbejelentésen.
