AZ ÚJ SEPRŐ
AZ ÚJ SEPRŐ
A színházak ugyan zárva vannak, a színház udvarán is csak a nagy fák susognak, ha a rekkenő forróságban egy kis szél meglengeti őket, de mindegy, azért a levegő miazmáiban ott az érdekfeszítő kérdés: mi lesz Káldyval, a szegény derék Káldyval? Aki olyan ártatlan áldozat, mint az Aesopus báránya. Thália népe szétszéledt a szélrózsa minden irányában, de az egymással váltott levelekben még folyvást ott szerepel a postscriptum: »Apropó! Hát a Káldy-ügyben mi újság?«
Minden más ügy be lett csomózva. Az elhalt császárok csöndesen pihennek… Az ébredező Mars a nagy forróságban újra pajzsára hajtja fejét és behunyja szempilláit, a találkozó császárok elbúcsúznak és hazafelé tartanak, a váló királyasszony fürdőn keres enyhülést fájó szívének, még Zichy Jenőről sincs semmi hír, minden lecsendesült, elaludt, csak egy maradt függőben uborka-témának, hogy mi lesz a szegény Káldyval?
Hát mi lesz?
Mindenekelőtt tudni kell az előzményeket. Nemrégen a Káldy-katasztrófa előtt, és jóval előbb a császártalálkozás előtt, három intendáns találkozott egymással a kaszinóban. Három élő intendáns, Podmaniczky Frigyes báró, Keglevich István gróf és Beniczky Ferenc.
A két volt intendáns részvétteljes tekintetet vetett Beniczkyre.
– Szegény ember! – sóhajtott fel Podmaniczky.
– Te sem leszel olyan kövér három év múlva – fenyegette meg Keglevich.
– Minek vállaltad el, szerencsétlen?
– Mert rendet akarok csinálni – szólt Beniczky komolyan.
– Rendet, hahaha? Rendet, hehehe? – kacagott fel Keglevich.
– Nem has kell oda, barátom, de vasidegzet – nyögte keserűen Podmaniczky.
– Pedig látod, eddig minden jól megy, minden könnyen megy – dicsekedett Beniczky. – Szavamra mondom, minden a legsimábban megy. A sajtó szelíd, a művészek és művésznők engedelmesek.
– Igen, mert az elején vagy: az eleje ennek mindig könnyű. Várd meg a végét.
– Én azt hiszem, hogy intézkedéseim méltányossága és célszerűsége szüli a megelégedést.
Erre megint elővette a két exintendánst a kacaj.
– Ó, te csirke. Ó, te jó naiv lélek.
Keglevich Istvánnak egy ötlete támadt.
– Tudod mit, Feri, ajánlok neked egy fogadást.
– Előre is állom.
– Egy fogadást, hogy kövess el ma egy nagy igazságtalanságot, valamely óriási botrányt, és senki nem fog haragba jönni, az egész elcsúszik csodálatosan.
– Nono, nem hiszem.
– És kövess el három év múlva (de három évet sem adok) valami üdvös, teljesen igazságos dolgot, és minden ember ellened bőszül, kígyó, béka tör rád, viharos felhőkből villámok potyognak a fejedre. Ez a különbség a kezdet és a vég közt.
– Lehetetlen.
– Hát próbáld meg, és ha nem így lesz, én vagyok akkor a vesztes. Fölteszem konyakgyáramat egy pityke ellen.
– Áll a fogadás; csak azért, hogy meggyőzzelek tévedésedről.
S így lőn aztán, hogy Beniczky Ferenc elcsapatta a szegény Káldyt ok nélkül: hogy legyen hát egy nagy igazságtalanság.
És valóban, a sajtó szelíden tárgyalta az egészet, a közvélemény belenyugodott csendesen, s Beniczky büszkén elgondolhatta magában:
– Egy embert eltapostam, de nem veszik rossz néven, mert szeretnek.
És igen valószínű, hogy ennyivel meg is elégedett, s azt fogja később mondani:
– Csak a saját népszerűségemet akartam megmérni. Elég. Jöjjön vissza, kedves Káldy úr, és segítsen továbbra is az intézetnek a fölösleges tagok elédesgetésében.
A fogadás első részét hát elvesztette – de még megnyerheti a másikat.
Az egy igazságtalan dolog el van követve, de még jóvá lehet tenni, hogy enyhítő körülmény legyen akkor, midőn a Beniczky úr üdvös és igazságos dolgaira kerül majd a sor.
*
Hogy e kis cikk témáját honnan vettem, igaz-e az abban rajzolt párbeszéd, s így történt-e valóban, erre nekem voltaképpen nincsenek forrásaim.
De amilyen gentlemannek én ösmerem Beniczky Ferencet, éppen nem volt nehéz kikombinálni, hogy a Káldy-esetnek ez lehetett a genezise.
Ilyesmit csakis fogadásból tesz meg az ember.
