A KIS SÁNDOR
A KIS SÁNDOR
Ezek a gonosz újságok! Oh, be romlottak, be részrehajlók. Hogy letiporják a sárga földig azt a szegény, szerencsétlen Natália királynét. Éppen olyan kegyetlenek, mint a politika. Nem kérdezik ezek, kinek van igaza, kinek van a szíve jobban összetörve, hanem annak állnak a pártjára, akitől még valami hasznot lehet húzni.
Úgy gyúrják át telegramjaik, közléseik az eseményeket, ahogy nekik tetszik, amint a napi politika kívánja.
Ha orosz lapot vesz kezébe az olvasó, elérzékenyül a szép királyné sorsán és a kis trónörökösén, ki fuldokló zokogással szakadt le anyja kebléről.
Ha magyar lapot vesz kezébe, ott nagy megnyugvás érzete fogja el az olvasót, hogy a szegény apa végre hazajutott a fiához, aki vidáman sietett Protics tábornokkal haza Szerbiába.
Melyik verzió lesz az igaz? Valószínűleg az orosz lapoké, mert a kis Sándor nagyon jó fiú. E sorok írója a múlt esztendőben elég közelről ismerkedett meg vele Tátrafüreden, s látta, hogy a fiúnak egész lénye nemes, s valóságos modern király lesz belőle. Lelke fogékony minden szubtilis benyomás iránt. Lehetetlen, hogy édesanyját ne szeresse. Sóvárgó szívvel beszélt róla mindig.
Egy ízben hosszabb séta alkalmával valami lepke után szaladva, eltűnt előlem, nehány sűrű fa által elfedetten, s ijedve kiáltottam utána:
– Herceg! Herceg!
Mire kisvártatva előtűnt gyermekded szelíd arcával egy tisztáson, s duzzogva jött felém:
– Ej, hát nincs nekem becsületes nevem, mint más embernek? Miért nem kiáltja ön: »Sándor«?
– Az lehetetlen, kedves herceg. Önnek állása…
– Ugyan hagyja el, kérem. Nincs nevetségesebb állás e világon, mint az úgynevezett »kis királyoké«.
– Hogy beszélhet így, herceg?
– Tán nem tudom, hogy a magyar urak nem sokra veszik a papát!
Milán király meglehetős polgáriasan élt Tátrafüreden; a kis herceg szabadon megfordult mindenfelé, a gyermekies kedvteléseiben éppen nem hagyta magát feszélyezni leendő koronája által. Vígan futkározott a füvön, szabadon tett megjegyzéseket, s szóba ereszkedett a vidék tót lakóival; örülve, ha az ő szerb szavait azok megértették, vagy ha ő értett meg beszédjükből valami keveset.
Pompás megfigyelő tehetsége van; sokat észrevett, de sokat is tudakozódott. Némelykor egészen elfárasztott a kérdéseivel, melyeknek a tanulni vágyás volt forrása: az ország alkotmánya felől, az alföldi népről, egész értekezéseket kellett neki elmondanom.
Roppant tiszteletben tartotta Radvánszkyt, a zólyomi főispánt, ki gyakran fordult meg a királynál, s bizonyos félénk elfogultság látszott rajta:
– Te egészen kisgyerek módra viseled magad a főispán előtt – panaszlá egy ízben a király –, zavart vagy, és nem tudod magad kellően kifejezni. Pedig milyen jó, nyájas ember. Nem értem, mi zavar meg?
– Az, hogy nagyúr.
A király elmosolyodott.
– És hogy veje annak a hatalmas Tisza Kálmánnak.
Általában a magyar urak pompája (különösen az Andrássy Manó gróf által kifejtett fény) nagy benyomással volt rá.
Egyszer azt kérdé tőlem:
– Van-e még az Eszterházy hercegeknek valamijök?
– Van bizony. De már nem annyi, mint volt.
– Azt gondolom én is, mert sok adomát beszélnek Szerbiában is a költekezéseikről. Hanem annyi még remélem van, hogy a háromezer forintnyi adó-cenzus kitelik.
– Hát annyi van még, hercegem – feleltem bizonyos effektusra számítva –, hogyha Eszterházy hercegnek kilencvenkilenc fia volna, és ha megosztoznának, az mind bent ülne a főrendiházban a cenzus alapján.
– Lehetetlen! – kiáltott fel Sándor herceg elcsodálkozva.
– És ha a századik gyereke egy leány lenne, az egyike volna a leggazdagabb partiknak Európában a »maradékból«.
– Igen – szólt a kis herceg elmeéllel –, de ez csak teória. Mert a száz gyerekhez igen sok feleségének is kellene lennie. S ezek jócskán megcsappantanák a vagyont.
– Persze, hogy csak én állítottam fel így, meglehet, mindössze egy gyermek van.
– Mondjuk, a századik, a leány.
– Azt óhajtaná a herceg?
– Mi hasznom lenne belőle? Azt úgysem adnák oda egy balkáni királynak.
A legszebb és legbiztatóbb tulajdonság a kis hercegben az a szerénység, amellyel a maga helyzetét mérlegeli.
Harcok, katonásdik, hadi kalandok nem érdeklik annyira, ahogy azt egy trónörökösnél megszoktuk, lelke inkább a tudomány és a művészetek felé vonzza, s a népek jellemének egyes nagy kidomborodása hallatára kezd csillogni barna, eleven szeme.
– Kit tart ön a világ legnagyobb emberének? – kérdé tőlem.
– Én I. Napóleont, és ön herceg?
– Én Washingtont, és azt hiszem, igazam is van. Napóleont én nem tartom valami különös nagy embernek.
– No, ezt ugyan nem tudná indokolni.
A herceg gondolkozott egy darabig, s aztán felelt:
– Lássa, azért nem tartom nagy embernek, mert igen szigorú törvényt hozott az elválásra és…
– És?
– És ő maga sem tartotta meg. Mert aztán elvált a feleségétől, a szegény Jozefintől.
Ha ez a nézete a hercegnek, akkor most a papát sem tarthatja valami különös nagy embernek.
