VÉDŐK ÉS VÁDLOTTAK
VÉDŐK ÉS VÁDLOTTAK
(Karcolat)
Mindenesetre szép és nemes hivatás a védőügyvédé. Egy nyomorult féreg, kitől elfordul az egész társadalom, kit szégyenkezve említ szüle, testvér – az utolsó percben, mikor már össze van félig tiporva, egy embert talál az oldala mellett, ki hévvel, a tudomány és szónoklat minden fegyverét felhasználva, az ő veszendő lelkéért küzd egy társadalom ellen.
Ebben bizonnyal sok eszményiség van.
Úgy van, a védőügyvéd az emberi jószívűség vendégszereplő képviselője. E riasztó szóval szemben: »feszítsd meg! « – ő képviseli az ellentétet: »szánd meg!« S valóban őbennük annyira kifejlődött már a jó szív, hogy édesebb érzet önti el keblüket, minél nagyobb imposztorságot követett el a boldogtalan védenc.
Ámde érvek, paragrafusok, lendületes frázisok és következetes okoskodások nem mindig elegendők arra, hogy a védőügyvéd diadallal álljon meg helyén, hogy az ő fellépése teljes sikert arasson. Hanem szükséges kiváltképp a külső hatás.
Ez nem megvetendő oldala a védelemnek. Mert a védőnek érteni kell azt a művészetet, miképp kell beszélni a bírák vagy esküdtek szívéhez szótlanul. Ez már nehéz dolog. Ehhez emberismeret, filozófia, humor, és nagy adag rafinéria kell.
Okos, tapasztalt ügyvéd ért a külső hatás fokozásához. Éspedig nem azt a külső hatást értem, amit az ügyvéd gyakorol a bírákra, hanem azt, amit a vádlott kelt maga iránt.
Nem kell hinni, hogy ez nem tartozik a védelemhez.
*
Volt egy ügyvéd ismerősöm, akinek egyszer egy szép színésznőt kelle védelmeznie az esküdtszék előtt. (Főképp az esküdtek nagyon érzékenyek a külső hatás iránt.)
Már nem tudom, mi volt a pör tárgya. A kimenetelétől függött a színésznő becsülete, jövője, egzisztenciája.
A pör napján a védő fölkeresi lakásán a színésznőt, hogy a tárgyalási terembe kísérje.
A szépasszony már felöltözve várta. A védő egy agyonvetkezett bacchánsnőt lát maga előtt. Almazöld atlaszruha, a derék oly mélyen kivágva, hogy a kebel misztériuma megszűnt misztérium lenni, a karok csupaszok, bizonyára arra számítva, hogy az esküdtek szobrászati tanulmányokat tesznek a tökély fokán álló gömbölyűségek fölött. Igazi Heléna. A haja kacéran föl volt sütögetve, homlokán figurákba rendezve.
A szépasszony mosolyogva, a győzelem biztos tudatában mosolyogva nézett az ügyvédre, kacéran rágva fogai közt egy cigarettát.
– Nos, hogy tetszem? – kérdé, s közelebb hajtotta fejét az ügyvédhez, hogy az ő cigarettáján gyújtson rá a magáéra, mivel megkínálta.
Az ügyvéd udvarias ember volt, kétszer nem sikerült rágyújtania a cigarettára, hogy ugyanannyiszor közelről bámulhassa a primadonna összeszorított gyöngysorfogát s piros ajkát, s csak elharapott szavakkal válaszolt.
– Gyönyörűen néz ki. Ördöngősen. Most már bizonyos… egészen bizonyos... hogy elveszti a pört.
A színésznő nagy szemeket meresztett rá.
– S ezt csak oly közönyösen mondja! – tört ki, s majdnem sírva fakadt.
– Kívánja, hogy megnyerjük?
– Hogy kérdezheti ezt?
– Jó. Hát akkor intézkedem.
Az ügyvéd csengetett a szobalánynak, aki belépett.
– Vetkeztesse le asszonyát – szólt az ügyvéd a pamlagra telepedve.
– Mit akar Ön? – riadt föl a szép védenc.
– Kérem, most én intézkedem. Készítse ki asszonya fekete ruháját, szalmakalapját, amelyiken a barna muszlin van. Azután hozza rendbe a haját. Simítsa agyon azt a hókuszpókuszt a homlokán, s tűzze föl a fonatokat egyszerűen. Mit bámul? Kezdje, mert elkésünk. Asszonya siet.
S a bérkocsiba nemsokára egy szende hölgy lépett az ügyvéd oldalán, nyakig födött ruhában, barna muszlinnal körülfolyt kalapban, mi szép, szomorú arcát (ilyet parancsolt a fiskális) igen előnyösen emelte ki. Maga volt a szendeség.
Persze hogy (tekintve miszerint reggeltől estig szendén lesütött szemmel az esküdtekkel szemben ült), egyhangú verdikt hozatott. Győzött.
*
Más esetben revolver-zsurnaliszta került a vádlottak padjára.
Pökhendi, szemtelen fráter volt. Monoklit hordott, s ezzel akart a vádlottak padjára ülni. Típusa egy csalónak.
A védőügyvéd, mielőtt a tárgyalásra eresztené, a következő receptet adta ki neki:
1. Elmegyen a gőzfürdőbe.
2. Megborotválkozik.
3. Otthon hagyja a monoklit.
4. Különben keressen magának más védőt.
*
Egy ízben meglátogattam egy ügyvédet.
Az anarchisták dolgával bíbelődött. Hol a bűnfenyítő törvényszék, hol a sajtóbíróság előtt védte őket.
Az egyik védence, aki sajtóvétséget követett el, arra kérte, beszélje rá édesanyját arra, hogy ne menjen a tárgyalásra.
A védő fölhívatta az öregasszonyt. Éppen arra léptem be hozzá. A szegény anya könnyezve hallgatta az ügyvédet, szomorú panaszos tekintetet vetve néha rá. Ő ne legyen ott? Ő! Hát ki legyen akkor a szegény fiú közelében, ha nem ő.
Egyszerre szaggatottan zokogni kezdett, eleinte csöndesen, de csakhamar elfogta egészen a sírás és úgy zokogott, oly kétségbeesetten, mintha egyszeribe kiadná a lelkét.
Az ügyvéd szemei felcsillantak.
– Jól van, öreganyó – mondá csillapítóan. – Eljöhet a tárgyalásra. Majd én kocsit is küldök.
Mikor az öregasszony távozott, ragyogó arccal fordul hozzám az ügyvéd.
– Hallottad?
– Mit?
– Ezt az öregasszonyt. Hisz ez egy virtuóz! Föl van mentve a vádlott.
– Virtuóz?
– Úgy van. Virtuóz a sírásban. Sohasem hallottam ilyen gyönyörű sírást. Odaültetem az első padba, az esküdtek közelébe. Az lesz a hatás, mikor ez a védbeszédem alatt megereszti a sírást! Tüneményes hatás lesz az!
*
Még egy szép, költői kis esetet beszéltek el nekem, méltót egy Bret Harte tollára. Egy cigányleányról szól.
Gyönyörű, nyalka teremtés volt, égő szemekkel, piros orcával, kifejlett, csinos alakján Kelet szenvedélye ömlött el. Sötét haja, melyet gyöngysorkapocs tartott össze, göndör, buja hullámokban omlott vállára, nyakán háromsoros piros gyöngy volt, s festői, szép ruházat födte tagjait.
A szép cigányleány lopás vádja alatt került a budapesti Fortunába.
A végtárgyaláson fölmentették.
Mikor a cigányleány a börtönt elhagyta, alig lehetett ráismerni. Egy elzüllött csavargó oláh cigányleány volt ez, rongyos ruhában, szakadozott ümögben, félig mezítlenül. Kondor haja szétbomolva, kuszáltan omlott alá vállán, s nem volt se haján, se nyakán gyöngy.
A börtönmester úgy adta okát e metamorfózisnak, hogy a tárgyalásra menő vizsgálati fogoly nőket a börtönben levő rabasszonyok mindig felöltöztetik.
Mindegyik ráadja séta közben a maga ruhájából a legszebb darabot, elrejtett gyöngyeikből, ékszereikből a javát.
Tudják tapasztalatból, hogy így kicsípve, kicsinosítva, könnyebben boldogul a bírák előtt a vádlott ha asszonyi állat.
Amiben lehet is valami.
