ZÓLYOM NON BIBIT
ZÓLYOM NON BIBIT
Ugocsa non coronat, Zólyom non bibit.
Hihetetlen, de mégis igaz. Zólyom vármegye közgyűlést tartott e napokban, s megindította a hadjáratot a nemzeti »eszem-iszom« ellen. Bizony csoda, hogy már valahára észrevette valaki ezt a nyavalyát.
A nemes vármegye megtiltja, vagy legalább korlátozza területén a keresztelési, menyegzői lakomákat és a halotti torokat. Hát okosan teszi, ha kivihető lesz. Mert marad még elég »dínomdánom« a népnek. Ott vannak a disznótorok, a szüretek (már ti. ahol szőlő van és filoxera nincs), a farsang utolsó három napja és a környékbeli »búcsúk«. Minden falunak van ugyanis egy védszentje, égi képviselője (örökös mandátum ez a szenteknek), kinek nehezen várják megjelenését – a kalendáriumban. Ilyenkor aztán faluszerte minden házban sütnek-főznek (azaz már napokkal előtte), s kitárt kapuszárnyakkal várják a vendéget, hívottat, hívatlant. Az a legkülönb ház, ahol a legtöbb van.
Ha mármost azt vesszük, hogy valakinek a »környéke« legalábbis tíz falura terjed, éppen tíz napot mulathat a búcsúk révén, másik tíz nap esik az öt koma és öt sógor s egyéb atyafi disznótoraira, három a szüretre, három az utolsó farsangra, egyszóval úgy áll a dolog, hogyha nemes Zólyom vármegye csakugyan ura lesz a szavának s drákói szigorral betiltja a három sarkalatos causa bibendit, kisül, hogy még a megrendszabályozott jámbor zólyomi ember is éppen az esztendő egytizenketted részét dorbézolhatja át.
A tilalmazott alkalmak, az igaz, úgyszólván összeforrtak a népélettel, nehéz lesz őket kigyomlálni, de a merész kísérlet mégis dicséretre méltó. Mert ha a megszületett kis polgár keresztelőjén és az összekelt pár lakodalmán a kitörő vidámság s hejehuja helyén is van, legalább esztétikai szempontból, a halotti torokat mint ízléstelen, undok népszokást mindig el lehetett ítélni. Nem ritkán hazajönnek a temetőből a gyászoló testvérek, rokonok, a torban koccintgatnak, leisszák magukat, s akik egy órával ezelőtt a fájdalomtól megtörve kullogtak a szomorú koporsó után, vidám, pajkos dalra gyújtanak rá, kurjongatnak, tombolnak, sőt még táncra is perdülnek.
Mikor a magyar ember a világra jön, akkor is isznak, mikor a világból kimegy, akkor is isznak; hát miért legyen ő aztán közbül józan?
Egy jómódú parasztgazdát ösmertem, akit nyolc év múlva viszontlátva, nagy szegénységben találtam.
– Miben pusztult el? – kérdém. – Hiszen nem voltak rossz termések.
– Meglehetősen jó termések voltak.
– Talán elégett valamije?
– Nem, hála istennek.
– Hát akkor mi az oka?
– Hat gyerekem született azóta, kérem alássan, az hat keresztelő.
– Hogyan? Hiszen csak egy gyermeket látok.
– Igen, mert öt meg elhalt. Az öt temetés és öt tor. Ezt már nem bírtam kiállni. A hatodik gyereknek semmije se maradt.
Egy-egy ilyen »muri« átlag ötven-hatvan forintba kerül a parasztoknál is. Tizenegy muri éppen elegendő teljesen tönkretenni egy félházhelyes gazdát.
De ebben még nincsenek benne az összes költségek, mert akinek hat gyereke van, azzal hat keresztkoma és ugyanannyi komaasszony is jár. Természetes, hogy ezeknek is vannak gyerekeik s oda viszont el kell menni komának, süttetni, főzetni, ajándékot adni. Mert, aki módos, attól sokat várnak. A fösvénykedés ebben visszataszító illetlenség. Szinte úgy fogja fel a nép, mintha ez még a vallásnak volna kiegészítő része. A legszegényebb is összeszedi minden erejét, hogy mint koma kitehessen magáért.
Ma már faluhelyen is számításból választják a keresztszülőket. Hát még a városokban a félproletár elem.
Csak nehány napja volt nálam egy hivatalt kereső családapa, akinek őszre állást ígértek egy vállalatnál.
– Igen – szólt sopánkodva –, de mi az ördögnek nő már akkor a fű, ha a bárányok kivesztek? Őszig még nagy idő van, nem bírom ki odáig.
– Meg kell próbálni.
– De miből, uram? – fakadt ki keserűen. – A lakásom fizetetlen, az értéktárgyaim zálogban vannak, készpénzem pedig nincs több tíz forintnál.
Aztán csillapodottan folytatta:
– Tíz forint… lássuk csak. Ez elég lesz tíz napra. Aztán van még egy arany óraláncom, arra adnak húsz forintot.
– No, az is húsz nap. Már kivan harminc nap.
– Aztán van még vagy harminc forint künnlevőségem.
– Ez megint másik harminc nap. Csak keresgélni kell. Gondolkozzék csak. Hátha kihúzhatja.
– Igen, igen, kihúzom a három hónapot valahogy – mondá egészen nekivigasztalódva –, mert van még egy megkereszteletlen gyerekem is.
– Gyereke? Milyen idős?
– A tizenötödik hónapban jár.
– És még most sincs megkeresztelve?
– Nem akartam, kérem alássan, hozzányúlni még a legnagyobb anyagi zavaraim közepett sem. A végszükségre hagytam ezt a gyereket.
– Hogyan gondolja Ön ezt – vágtam közbe mosolyogva –, ha jól értem, Ön a gyereket mint vagyoni alapos veszi?
– Természetesen – felelte ő komolyan, szinte csodálkozva nehézfejűségemen. – Mert úgy áll a dolog, hogy Tisza Kálmánt és József főherceget akarom felkérni keresztkomáknak, s ez egyenkint legalábbis ötven forint. Ön nem gondolja?
Nem szóltam semmit, de mikor utána elolvastam a Zólyom megyei közgyűlés határozatát, eszembe jutottak e különféle hagyományos ceremóniák és szokások, melyeknek egyedüli mentségük a tisztességük és ódonságuk volt.
De most a modern nemzedék ezekből is kivetkőztette. Ha elmúlnak, nem sok sajnálnivaló lesz rajtok.
