MEGHALT LELKEK
MEGHALT LELKEK
(Csevegés Lonkay bátyánkról)
A pápa táviratilag küldte számára áldását, mégis meghalt. A halál elvitte a szegény öreget, és nem fog többé gorombáskodni velünk, a »Pesti Hírlap«-pal, mely szabadelvűségénél fogva természetes ellensége volt, és nagy szálka a szemeiben, melyek most be vannak húnyva örökre.
Itt hagyta »házacskáit« (mert noha két- és háromemeletesek, az apostoli szegénység látszatának okáért szerette azokat kicsinyíteni), itt hagyta balatonfüredi villácskáját, és amit elöl kellett volna említeni, az összes alsó papságot, mert ez volt az ő igazi domíniuma, mely kitűnően megművelve, szépecskén jövedelmezett az öregnek, aki bizonyos kedélyességgel csinálta a dolgait.
Az ultramontanizmus tollharcosai egy időben sem voltak egészen kellemetlen emberek, noha voltaképpen egész életcéljok az volt, minél több kellemetlenséget csinálni.
Lonkay elődje, a néhai jó magyar ruhás Török János a szó szoros értelmében eszes és karakteres ember volt, de a komikum, mintha a zászlóhoz lenne szegődve, elmaradhatlan kísérője lett neki is.
Az osztrák–porosz háború idején például erős dinasztikus érzéseinél fogva így szólt Török János:
– Ha bajban van őfelsége, bizony én is megsegítem valamivel.
S egy eleven huszárt állított ki s szerelt fel a saját költségén, lovastól, kardostól, tarsolyostól.
Képzelem, megmosolyoghatta őfelsége a különös ajándékot, de azért a huszár el lett fogadva kegyelmesen. El is ment a háborúba, s vissza sem tért Szadova alól soha többé.
Persze sok maró gúnyolódás érte emiatt az akkori »Pesti Hírnök« originális szerkesztőjét; még az utcán is utána kiabáltak a gyerekek, bosszantó röhejjel:
– Hollá, János bácsi! Hova lett az az egy huszár?
A »Pesti Hírnök« 1870-ben beleolvadt az »Idők Tanú«-jába, s a két egyforma szellemű lapból lett a »Magyar Állam«, melynek szerkesztése Lonkay Antal kezébe került, áthozván abba régi lapja, az »Idők Tanú«-jának, a Törökénél túlzottabb és gyűlölködőbb hangját és a IX-ik Pius levelét, mely 1867 óta minden áldott este megjelent a lap élén: »Gaudemus peculiariter gratulari tibi stb.«
Ha az olvasó jól ösmeri a lapokat, de azoknak a munkásait is, többnyire arra a tapasztalatra jut:
– Ezek az emberek sokkal okosabbak nyomtatásban, mint amilyenek valóban.
És igazán ez a zsurnalizmus művészete.
Lonkaynál megfordítva állt a dolog. Aki őt is ismerte, a »Magyar Állam«-ot is, az ekképp vélekedhetett:
– Ej no, Lonkay bácsi sokkal okosabb ember, mint amilyennek magát mutatja.
Hát persze! Ez meg az ő saját művészete volt. A bigotizmus észjárását, a fanatizmus hangját, a vallási elfogultság naivitását úgy eltalálni hellyel-hellyel, ahogy boldogult bátyánk értette, arra nem közönséges tehetség kellett.
Az a szívósság, mellyel a liberálisokat üldözte, kiket »bujoncok«-nak, »szabadoncok«-nak titulált, az az ügyesség, mellyel minden kérdést úgy tudott forgatni a saját zsírjában, vagy olyan lében ereszteni fel, hogy annak felekezeti kiszögellései kilátszassanak, lapját mindenkor érdekes olvasmánnyá tette azon körökben, amelyeknek írva volt.
Voltaképpen a lap nem volt ártalmas, s a komoly magyar sajtó mosolyogva nézte s enyelegve szólott vele. Lonkay bácsi egy cseppet sem törődött ezzel, ő egy ezer ellenséggel vagdalkozó bajnok szellemi attitűdjeivel szórta a mennyköveket a »sötétség ördögei« ellen, miközben ájtatos szemei örökösen az ég, és az egyház felé voltak meresztve.
De nem is volt sok hiánya az ég áldásában, földi javakban és világi tisztességekben. A kétemeletes házacska szülte a háromemeleteset, s ezek közösen szülték a b.-füredi villácskát. A pápa kinevezte aranysarkantyús vitézzé, a szent Gergely-rend lovagjává és a szent Szilveszter-rend kommandőrjévé.
Lapja is folyton nyert előfizetőkben, s mióta az antiszemitizmus felburjánzott, azóta hézagot kezdett pótolni. Mert ha valami felvirágzóban van, hát csak kell, hogy azt valaki öntözze is.
Bizony kár az öregért, kinek koporsójánál, bár ellenségünk volt, mi sem állunk meg őszinte részvét nélkül. Hiányozni fog ő nekünk ezentúl. Szinte jólesett estenkint, ha a »Magyar Állam« megjött, megkeresni benne a mindennapi »dorgatóriumot« és »anatémát«.
S ha Kenedi vagy Borostyáni t. barátom készülő vezércikke fölé hajolva s tovább szántogatva a betűbarázdákat a »kutyanyelveken« egy-egy vakmerő liberális mondást csöppentett el, szinte éldelegve gondolta magában: »Hm, de mit mond majd ehhez holnap Lonkay bácsi?«
Mondott is aztán olyan gömbölyűt, paprikásat, hogy öröm volt megolvasni; mert szó ami szó, az írásmesterség titkát jól ismerte az öregúr, s pennájából zamatos magyarsággal csurgott a szófia… Bár sokan tudnának írni úgy, mint ő, de bár egyik se írjon olyanokat, mint ő.
Amilyen torzsalkodó volt egyébiránt a lapjában, épp olyan jó, tisztességes és szeretetreméltó volt a magánéletben, aki szívesen pártolt jó embert és jó ügyet. Ezért aztán nem is haragudott rá senki.
És a lap is! Ha jobban meggondoljuk, hát miért ne legyen ilyen lap is? A plébánosoknak végre is nem lehet Renan-féle dolgokat írni. Ha az ő lapjuk, fejezze ki az ő gondolkozásukat. Minden gyártmány jó, amelynek »kereslete« van.
Ámbár az ellen erősen tiltakozik szegény megboldogult bátyánk szelleme, hogy az ő »Magyar Állam«-a mint üzleti vállalat tárgyaltassék.
Persze, persze. Milyen igazságtalan vagyok! Hiszen gyakran misékért kapták a falusi plébánosok. Előfizetési ár:
Egész évre ötven mise.
Félévre huszonöt mise.
Negyedévre tizenhárom mise.
Lonkay bátyánk akárhányszor egyezkedett így jószívűen a szegény falusi plébánosokkal.
Óh, igen eredeti dolog ez. Méltó hogy valami költő megírja azokat az elhalt lelkeket, akik az ő fiókjában voltak, in effigie, voltaképpen azonban a purgatóriumban veszteglének.
Nagy búcsújáró helyeken, kivált a külföldön, az óriási zarándok seregek, hogy a vezeklésnek foganatja légyen, miséket rendelnek elhalt szeretteikért, némelyik húszat-harmincat, s így aztán egy-egy búcsúnapon ötezer megrendelés is történik, aminek az odavaló plébánosok évtizedekig sem tudnának megfelelni. Márpedig azt mégis kellemetlen volna bevárni a lelkeknek a purgatóriumban. Nagyon unalmas hely az.
A felszaporodott miséket tehát kiadják szanaszét a világba: isten háta mögött lakó falusi papok majd elmorogják azokat olcsó pénzért. A halottaknak úgyis mindegy, akárhol: mert az egyházi akusztika olyan jó, hogy a mise akárhonnan elhallszik a mennyországba.
Így jutottak a Lonkay bátyánk közvetítésébe néha roppant nagy számmal a megtisztítatlan lelkek, valamint az értök járó honorárium. A lelkeket aztán Lonkay bátyánk kiosztotta a plébánosok közt, a honorárium fejében pedig küldte nekik a »Magyar Állam«-ot!
Ezért volt a »Magyar Állam« a legolcsóbb napilap. S ezért volt Lonkay bácsi félig szent.
Szinte csoda, hogy meghalt. Mert az ember úgyszólván azt tartotta róla, hogy elevenen fog a mennyországba menni.
De ennél jobban szerettük volna, ha még egy kis ideig köztünk marad vala, s nyesegeti le rólunk a bujonc és szabadonc erkölcsök fattyúhajtásait.
