A HÁBORÚ A FOLYOSÓN
A HÁBORÚ A FOLYOSÓN
Mogorva hangulatban járnak a Ház folyosóin a »külügyi« emberek: ott bent a teremben csak a belügyi kapacitások tudnak most megmaradni.
Nagy csoportokba verődve körülfognak egy-egy »éleslátású« elmét, s hallgatják a kombinációit. Csak Zalay István tipeg-topog egyedül.
– Megyünk a muszka ellen, István – szólítják a mellette menők.
– Tartom szerencsémnek! – dohogja rendes szójárását zemplén gömbölyű követe.
Beöthy Algernonban fölülkerekedett huszár volta, minden okos és nem okos embert megfog, és kikérdezi a véleményét.
Ő maga is vet oda egy-egy megvilágító észrevételt:
– Lesz, ami lesz. De semmi bajunk sem eshetik.
– Hogyhogy?
– Őfelsége az egész ármádia életét bebiztosította a Greshamnál.
A folyosó lázban van. Annyira megnyugtatta az embereket a »megnyugtatás céljából« közölt szövetségi szerződés.
Horváth Gyula, aki mindig a háborút jósolta, megelégedetten nézi a »béke emberei«-t legyűrve.
Mert még mindig vannak ilyenek. Bánffy Béla gróf még mellette érvel.
– A szövetség közlése nem egyéb, mint mikor valaki a tarokkban kontrát kap, de olyan erős tizenkét tarokkja van »tous les trois«-val, hogy kiteríti a kártyáját. Itt van ni! Tessék hát játszani!
Valaki meghozza hírét az Andrássy Gyula gróf véleményének (persze ki lehet már az nagyon vetkőztetve az eredeti formájából).
– Andrássy azt mondja, hogy a közlés a cár kívánságára is történhetett, hogy az orosz harci pártot lehűtse, és történhetett a Bismarck kívánságára is, ki Franciaországot akarja azzal megnyugtatni, hogy a szövetség elsősorban nem ellene van kötve.
Szemfüles reporterek lábujjhegyen settenkednek az oszlopos emberek körül. Ott jár Csernátony Lajos is, de kedvetlenül, mert beteges. Az sokat mondhatna, ha akarna, gondolják, annak Tisza mindent megmond.
De ha meginterjúvolják, ügyesen elcsavarodik a fő kérdés elől.
– Hm. Elolvastam. Bizony, remek stílus! Becsületére válik Andrássynak. Gyönyörűen van begöngyölgetve a szövegbe Franciaország, mint azokon a képeken »Wo ist die Katze?« A macska el van rejtve, az ágak között…
– Most láthatjátok – mondja Tisza gróf –, hogy mégis ért nekünk az az Andrássy Gyula valamit.
– Bizony ha érett közvélemény volna – vág közbe egy ellenzéki vezér –, most neki kellene adni Eötvös helyett a fáklyászenét.
A jobboldali folyosón Apponyi gróf észrevételeit hallgatják a »hívek«. A szélsőbalon biztosra veszik a háborút:
– Nem jöhet már itt egyéb, csak az a bizonyos falragasz »Népeimhez«. Az utolsó szó, amely után már csak egy szó következik: az ágyúszó.
Maga a »generális« szótalan. Arcán, szavaiban keresik a háborús jeleket, de ő éppen olyan érdeklődéssel hallgatja ott bent a vitát, mintha örökkön tartó béke lenne. Mulattatja Steinacker, aki Herman Ottóval polemizál, integetve, gesztikulálva a hajdani, most már hűlt helye felé. Sőt jóízűen el is neveti magát, amint a hevesi kérvénynél, Gajári pompás beszéde alatt, egy hölgy a karzatról önfeledten leszól.
– Aha! Nevet a generális! Mégsem aggasztó hát a helyzet.
De azért Wekerlét mégis megcsípik az ellenzékiek:
– Nagy szerencsétek van! Most már könnyű lesz betartani a pénzügyi programotokat.
Míg a béke és a háború esélyei így váltakoznak a folyosón, aszerint, amint egy-egy erősebb talentum a maga nézetét belenyomja a lágyabb viaszkú fejekbe, egyszerre megjelenik a korridoron egy veres hajtókás, fehér köpönyeges, tányérsipkás legény.
-- Egy kozák! Egy kozák! Hamar, hamar! Hol vannak a népfelkelőink?
Nosza, nagy riadalom támad. Ki az? Mi az? Mit akar?
– Nyáry bárót keresi.
Nyáry báró aztán (aki egyébiránt télen is báró) felvilágosítja a magyar hadakat, hogy ez csak a Majthényi László inasa, akit különös passzióból öltöztet orosz tisztnek.
Két óra felé, midőn körülbelül minden kapacitás elmondta a maga véleményét, még Fenyvessy Ferenc is, már-már teljesen lecsillapodtak a kedélyek, és voltaképpen a gyomrok kezdtek háborogni, a béke győztesen gomolyodott ki a folyosói füstből.
A balvégzet azonban úgy akarta, hogy akkor vetődött oda Dániel Márton, és mindent halomra döntött.
– Hát te mit gondolsz, Márton? – kérdik tőle.
Dániel Márton elgondolkozott, aztán így szólt:
– Én a békét hiszem.
Szavaai vészjóslón csengtek, mintha éles kard meghajló pengéje süvítene a levegőben.
A békét hiszi? Végünk van! Mert Dániel Márton még húsz év óta sohase talált el semmit.
