A T. HÁZBÓL [febr. 9.]
A T. HÁZBÓL [febr. 9.]
Ma végre elhatároztam, hogy beszélek, s megkértem egyik barátomat, írja meg helyettem a karcolatot. Mert csak nem lehetek egyszerre író és téma.
Fölvettem reggel a fekete kabátomat, megfésülködtem 2 la Fenyvessy, és bementem a Házba.
– Ne beszélj ma – mondták a barátaim –, mert most rossz idő jár a lutheránusokra.
– Azért is beszélni fogok. Engem nem lehet elijeszteni.
S egypárszor megpróbáltam a jobboldali folyosón, ahol egy lélek sem jár, a gesztusokat s hogy fogom tartani az egyik kezemben a keszkenőt, a másikban kecsteljesen a ceruzát; elhatároztam, hogy beszéd közben, öreg mamelukok tanácsa szerint, Gosztonyi Sándorra fogok nézni, sehová egyebüvé; mert ha azt hiszi az ember, hogy Gosztonyinak beszél, lehetetlen, hogy megzavarodjék. Hanem, ha Apponyira talál rátévedni a szűz szónok szeme, legott megijed attól, amit eddig mondott, szeme zöld szikrát hány, a padsorok elkezdenek őrülten forogni, az elnöki emelvény Csáky gróffal együtt felszalad a teremboltozatra, s ott a levegőben himbálóznak, mint láthatatlan szövetükön a pókok, Tibád és Dárdai Sándor.
Amint így elmélkedém, egyszerre elém bukkan valahol az olvasóteremből Neiszidler Károly.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt!
– Voltál a tegnapi konferencián? – hörgi rekedten, hogy szinte a fülemet reszelte. (Ejnye, de gyilkos hangja van ennek a szegény Neiszidlernek.)
– Nem voltam.
– Hm. Akkor hát semmit sem tudsz. Hanem mit csinálsz te ember? Mért nem mégy te Emsbe?
– Emsbe? Minek? – kérdém kíváncsian.
– Ezzel a hanggal! – folytatja ő. – Látod, nekem is ilyen gyalázatos hangom volt tavaly, de ott voltam a nyáron már, s íme, micsoda hangom van most.
»No, szépen vagyunk, gondoltam magamban. Ez a maga hangját jobbnak tartja az enyimnél! Istenem, milyen képzelődők az emberek!«
De hohó! Ha képzelődők az emberek, hát miért ne lehetnék én is képzelődő? Hátha csakugyan jobb a Neiszidler hangja, amely pedig nekem olyan rossznak látszik, hogy ahhoz még a Gosztonyi feje is zavarólag hat. Eh, mindegy, mégis beszélni fogok. Semmi sem rémít meg! Bemegyek és feliratkozom, punktum. Ez az én tárgyam. A pénzügyminiszter büdzséje. Az igaz, hogy ehhez érték a legkevesebbet, de a hallgatók is ehhez értenek legkevesebbet. Minélfogva éppen csak ez a tárca az, ahol egy rossz beszéd is sikert arathat. De iszen tudom én, mit csinálok.
Benyitok a terembe, látom, kevesen vannak. Annál jobb; végre is itt van az öreg Rácz Athanáz, majd zúg az nekem »helyes«-eket. Hát Kőrösi itt van-e vajon? Eléje ülök. Az ő »halljuk« kiáltásai üdítőleg hatnak majd idegeimre.
Ej, ej csak legalább ez a Szilágyi Dezső itt ne lenne, rettenetes gúnyos nézése van. Pedig amott ül Fröhlich Gusztáv mellett. Persze nem látta a klubkönyvet, nem tudja Fröhlichről, hogy már beíratkozott a mamelukok közé; abban a hitben húzódik melléje, hogy még pártonkívüli. Csenesen ülnek együtt kettecskén: egyik a pártvezér, másik a párt. (De a párt még mostani szerény külalakjában is csak képzeletbeli.)
No, de most már figyeljünk a tárgyalás menetére, hogy megkapjam valamelyik szónok beszédéből azt a matériát, melyet esetleg polémia alakjában az otthon előre elkészített beszédem elejéhez ragasztok, hogy ez megadja neki a rögtönzés ízét és zamatját. Mert ami divat, az divat. Ez a tournure okvetlenül szükséges, hogy »sikk«-es legyen az oráció.
Linder Györgyöt szólította a jegyző.
Linder György olyan a habarékpárton, mint egy párizsi eleganciával öltözött cilinderes uracson a babos nyakkendő; az egyetlen népies motívum. Hogy miképp keveredett a nagyurak közé, azt unalmas volna megírni nekünk, de hogy miképp fog kikeveredni onnan, azt még unalmasabb bevárni nekik.
Most denique ott van, és igen jól érzi magát; hála istennek egészséges, és igen gyakran beszél.
Ma is felállott, és a bevételekről kezdett beszélni.
– Hja, erre csak egy hét múlva kerül a sor – mondák a jobboldalon.
– Ez a 11. címnél lesz – hangzott újra. – Majd a jövő héten tessék beszélni!
Az elnök is közbeszólt:
– A képviselő úr a bevételekről beszél, pedig még csak a kiadások tételénél vagyunk.
De Linder György olyan rimánkodó arcot vágott, szemeiben annyi esdeklés volt, hogy a szelíd elnök kiolvasta azokból a következő kérelmet:
»Ugyan hagyjanak, kérem alássan. Ha már belekezdtem, ne ültessenek le. Ne tegyék nekem azt a szégyent.«
Végre is hagyták beszélni, de az én természetemmel össze nem fért, hogy egy olyan beszédet hallgassak meg ma, amiért csak egy hét múlva jár napidíj.
Nem, azt már nem cselekszem. Ez egy korai szülött! És végre is ebből nem kaphatom meg a szükséges matériát, amivel polemizálhatok, mert én a mai tárgyakhoz akarok szólani.
Kimentem tehát a folyosóra. Ott szivarozgattam vagy egy óra hosszat, s hallgattam az ellenzéki csoportokat, amint a Károlyi István és a Bismarck beszédét dicsérgették. (Talán még most is azon vitatkoznak, hogy melyik volt szebb.)
– Értelmes öregúr – szól közbe csillámló szemekkel Tulok Béni –, de volna csak nekem is hárommillió katonám a hátam mögött!
Csakhamar ráuntam a nagy politikára (hiába, mikor beszéddel terhes az ember, tűkön ül), s újra bementem a tanácsterembe: hátha megérkezett már a kedvező pillanat.
Éppen Mikecz János szűz szónok kezdett beszélni. Csinos szőke fej. Ejnye, de ismerős valahonnan. Aha! A borbélyműhelyeken láttam ilyenformát lefestve, csakhogy egy nagy fehér lepedő szokott a nyakában lenni.
Most lepedő nélkül beszél, igen kellemes, szerény modorban a dohányjövedékről.
Alig mond azonban néhány észrevételt, egyszerre felhangzik mindenfelől:
– Nincs napirenden!
– Hetek előtt tetszett volna beszélni, a dohányjavaslatnál.
– Elavult! – kiáltá egy hang.
De ez a szónok is olyan kérő arcot vágott, mintha mondaná:
»Hagyjanak, kérem alássan! Ne ültessenek le. Ne tegyék rajtam azt a szégyent. Ha már megtanultam a beszédemet, engedjék azt elmondani!«
A Háznak jó szíve van. Megengedte. A képviselők türelemmel tűrték a posztumusz szónoklatot.
Hanem én ugyan bent nem maradok. Minek hallgassak én meg egy olyan beszédet, amelyért már hetek előtt vettem fel a napidíjat? És végre ebből sem kaphatom meg a matériát a polémiához.
Azazhogy – talán nem is kell már.
Mert ami nem megy, nem megy. A két orátor sorsa megdöbbentett.
Az egyiknek azt mondják, hogy »beszéljen majd későbben«; a másiknak azt mondják: »mért nem beszélt korábban?«
Hja, tisztelt képviselőház, ha önöknek semmi sem jó, akkor nekem harmadiknak már csak azt mondhatnák: »Ne beszéljen semmikor.«
– Jegyző úr, méltóztassék engem letörülni!
