A MAI ÜLÉS [jan. 22.]
A MAI ÜLÉS [jan. 22.]
A vita immár a hatodik napon dúl.
Sok beszéd merült el a feledésbe, köztük jó is, rossz is.
Az idő, mint a folyam, magával ragadja nemcsak a szemetet, de a virágot is.
Némelyik azonban akár virág, akár szalmaszál, megakad valami kihajló ágban, s míg a nagy gerendát továbbhömpölygetik a tarajos habok, a kis szalmaszál ott úszkál untalan.
Asbóth és Schvarcz Gyula maradtak meg a hét elejéről. S alig van ülés, hogy ne őket ütnék. Sőt a Schvarcz Gyula beszéde olyan anyagból volt, hogy körös-körül megfestette a vizeket.
Utána majd minden szónok cseveg arról a szépséges kisasszonyról, akinek a neve Demokrácia, s akinek ez idő szerint csak Schvarcz Gyula udvarol itt minálunk és Beksics. (Horvát Boldizsár nem jár az ülésekre.)
Előttünk, magyarok előtt teljesen ismeretlen a kis fruska, mi csak az anyjával voltunk benső viszonyban, a Liberalizmussal.
Hanem már ez a szerelem is jócskán kihűlt. Madame kijött a divatból teljesen.
De hogy még ér valamit, a mostani vita mutatja.
Majd minden szónok, még Apponyi is azt vallotta szemérmesen, hogy szereti. Az ellenkezőt nem meri mondani senki.
Pedig mi, kik a vesékbe látunk, jól tudjuk, hogy a tisztelt szónokok kivétel nélkül egyebüvé kokettíroznak.
De ne beszéljünk komoly dolgokról (mert még státusférfiú hírébe találnánk keveredni), egyszerűen konstatáljuk, hogy a mai ülés is Schvarcz Gyulával kezdődött, ki az Apponyi tegnapi beszédére felelt személyes kérdésben, utána Horváth Gyula a Ház legrokonszenvesebb szónoka vette át a szót.
Horváth Gyula azokhoz a kivételes egyénekhez tartozik, akik nem lesznek politikusokká tanulmány és tapasztalás által, hanem akik azzá születtek a lángelmének bizonyos fényével; de a sors megtagadta tőle az átlátszó kifejezési képességet, amit pedig megadott mindenféle bolond embernek, akinek nincs mit kifejeznie.
Zavarosan beszél; küzd a nyelvvel és a formával. Gondolatai olyanok, mint a hutákban a szállításra előkészített üvegek, amik szalmába vannak begöngyölgetve úgy, hogy szinte nehéz őket kihámozni.
Eötvös Károly eljött az írói karzathoz, s velünk elbeszélgetve hallgatta Horváth Gyulát.
– Ez egy 1861-ből való beszéd – mondá a beszédje elején.
Később a büdzséről szólott, majd áttért Meltzl Oszkárra, s nagy figyelem mellett felelt meg a szászoknak, leckézve, biztatva és békítve őket.
Azután áttért a liberalizmusra, s a legeszményibb felfogás magaslatáról vetett fel néhány nemes gondolatot.
– Ez egy 1966-ból való beszéd – mondá a kritizáló Eötvös Károly.
S teljesen igaza volt. Maga a szónok politikai egyénisége is egy csodálatos összetétele a múltnak és a jövőnek. Részben ilyenek voltak a mi őseink, s ilyenek lesznek részben a maradékaink.
– Kár, hogy ez a Horváth Gyula nem tanult – jegyzé meg valaki a karzaton – legalábbis annyit, mint Chorin vagy Apáthy. Micsoda államférfi lenne abból most!
– Nem úgy van az, szógám – veté oda Eötvös. – Bizonyos dolgokat sohasem lehet megtanulni. Vegyük például Fenyvessy Ferit. Már csak elég ügyes ember, ugye? És ha gyerekkorától elkezdi vala gyakorolni az egérfogás titkait, hát bizonyosan viszi valamire ebben is, de egy született macska gyakorlatlanul is sokkal hamarabb fogná el az egeret nálánál.
Ebben aztán megnyugodott az egész karzat, s én megörültem rajta, hogy a Horváth Gyula feletti kritikát egy szélsőbali ember végezte el helyettem.
A beszéd hatása a folyosón is különösen nyilatkozott.
A liberálisok így szóltak:
– Gyula a mi emberünk.
Az arisztokraták összemosolyogtak:
– Brávó! Jól odamondogatott Gyula a demokratáknak.
– Gyula az ellenzékhez szít – dicsekedtek az ellenzékiek.
– Gyula ma nagyon határozottan beszélt – vélekedének a kormánypártiak.
Horváth Gyula és a Wekerle igazán pompás beszéde közé (mely a mai nap kimagasló pontja volt) a szerencsétlen Pázmándy ékelődött be; támadta meglehetős ízetlenül Schvarcz Gyulát és Asbóth Jánost mint apostolokat, akik elhagyták pártjukat.
Beszélt, kalimpált kézzel-lábbal, míg végre egy kormánypárti hang megszólalt:
– Nini! Hiszen ön is a habarékpárton volt azelőtt!
Ez a kilőtt golyó talált.
Nem Pázmándyt találta (mert azt elég volt a golyónak, tekintettel sovány voltára, egyszer megcselekedni), de találta a pártot.
A helyeslést kiáltó hazafiak a háta mögött gúnyos mosolygásra fanyalodtak, s kelletlen morgással fejcsóválva kísérték a politikai erkölcsök bírájának ádáz kirohanását. Pedig úgy volt az ezelőtt is; szegénylegényből lett a pandúr; bűnösök üldözője.
