AZ ÖTÖDIK NAP
AZ ÖTÖDIK NAP
(A t. Házból)
Az ülés elején egy kis vitézi tornajáték volt Meszlényi Lajos és Schvarcz Gyula között, amelynek címe, ha valaki vígjátéknak kidolgozná, ez lehetne: »A tudós és a clown«.
Aztán… brr… valami végtelenül kísérteties következett.
Felállott Éles Henrik.
A padok néptelenül tátongtak. A zöld függönyös ajtókon át sajátságos túlvilági szag tódult be a terembe. Az elnök megüvegesedett szemekkel mereven nézett a végtelen semmibe. A bent maradt képviselők hátát hideg borzongatás hasította át, hűs temetői szellő lengett végig a különben fülledt levegőjű teremben.
Kipp-kopp! Kipp-kopp! – hangzott a falból, Josipovich Géza önkéntelenül keresztet vetett magára. Ivankovics, a szegedi képviselő, egy kört rajzolt maga körül.
A karzaton megjelent egy fehér asszony.
Valami láthatatlan erő lefogott mindent. Éles beszélt, a szája mozgott, de a hangja zavarosan összefolyt. Csodálatos dermedés szállta meg az érző idegeket. Igézet volt ez. Mély szenderbe esett minden élő, aki el nem futott a folyosóra. Szerencsére majd mindenki kiment. Valami ösztönszerű előérzet tuszkolta a képviselőket kifelé.
Éles Henrik beszélni kezdett.
A gyorsírói ceruzák lázasan percegtek a fehér papírlapokon. Egyszerre megálltak azok is. A gyorsírók kezéből kiesett a ceruza, ők is elszunnyadtak.
Idegbántó rémséges csend állott be; csak a szónok állt ott haloványan, és petyegtette a mondókáját hol az egyik, hol a másik oldal felé fordulva, s hevesen gesztikulálva az ürességnek; neki úgy látszott, hogy egy népes gyülekezet hallgatja.
Homlokán hideg verejték gyöngyözött.
Hol-hol kizökkent beszédjéből, mintha valami közbeszólásra felelne, majd ingerülten megbotránkozva, majd egy-egy fölényt kifejező jéghideg mosollyal.
Egyszer valami suhogás támadt a levegőben.
Káprázat-e ez? Egy fehér lepedő látszott úszni fent a terem boltozata alatt.
Máskor misztikus zörej keletkezett. Csontok zörögnek ilyenformán. Doh és retekszag áradt a szőnyeg fölvert porából.
Ez a varázslat így tartott több mint egy félóráig.
Egyszerre kipp-kopp melódiaszerű zsongás lágyan, egyre elhalóbban rezgett, mint ezer elpattant húr, mire felocsúdtak elnök, jegyzők, képviselők és sztenográfusok.
– Huh! Átaludtam valamit – riadt fel ijedten az elnök.
A fölébredt jegyzők egymásra néztek.
– Mi volt ez?
A sztenográfusok hirtelen utánakaptak a félbehagyott irataiknak: »No, mi lesz most, elmulasztottuk az Éles beszédét leírni.«
De amint odanéznek, látják, hogy az egész beszéd oda van teremtve, az első mondattól az urolsóig: Éles Henrik pedig már nyugodtan ül a maga helyén.
– Mi volt ez? – kérdik ők is csodálkozva.
Míg végre megfejtette Vadnay Andor (aki már egszer volt a túlvilágon).
– Hát az volt – mondá –, hogy Éles a holt választóinak beszélt.
Úgy kellett annak történnie… Ők jöttek el. Őket látta a padokban. Nekik beszélt, az ő közbeszólásaikra felelgetett. S az a zörgés sem lehetett egyéb, mint hogy a csontkezeiket verték össze tapsra. A sztenografiát is a láthatatlan szellemkezek végezték.
Nini, még itt is maradt egyik a kísértetekből és most ő beszél. Csakhogy nem lepedőben van, hanem magyar nadrágban. Ejnye, de jóízű jász alak!
Hanem amint tovább hallgatja az ember a »holt lelket«, egyszerre szétfoszlik a kísérteti nimbusza.
Nem, nem – csak egy eleven szélbali beszélhet így.
És csakugyan kisült, hogy nem az Éles Henrik egyik holt választója, hanem báró Jeszenszky Sándor volt a következő szónok.
***
Ami azonban ezután következik, az már nem tréfa.
Két hatalmas beszéd hirtelen előkelő nívóra emelte a vitát.
E két beszédből csak az egyik esemény, a Láng Lajosé, ki a mai felszólalásával a Ház legelső szónokai közé emelkedett.
Dacára, hogy egy óráig vette igénybe a Házat, mindvégig lekötötte hallgatóságát, mely gyakran tört ki zúgó helyeslésekben.
Láng beszéde azért esemény az Apponyiéval szemben is, mert Láng beszéde nagyobb volt, mint eddigi beszédei, míg ellenben az Apponyié csak olyan volt, mint az eddigiek. (Hanem persze az a »csak« – magasan van.)
Nemcsak a kormányra fér rá a takarékosság, hanem ráférne a sajtóra is, mely pazarul bánik az epithetonokkal.
Gyakran olvassuk egy közönséges disszertációról: »X. vagy Y. nagyszabású beszédet tartott.« Ha valaki egy csomó számot vegyít lapos előadásba: akkor az mindjárt »kiváló szakbeszéd«-et mond. Az országgyűlési rovatvezetők tolla alatt gyorsan és könnyedén születnek a Pittek. A sajtó vetélkedve népesíti be velök a parlamentet. Nem baj az, mert e Pittek a végén mégiscsak Fenyvessy Ferencek maradnak.
Hanem baj az, hogy ilyenkor aztán nincs egyetlen epitheton sem, amellyel a Láng és Apponyi beszédeit méltányolni lehetne.
Láng nem annyira a büdzsét védelmezte, mint inkább a Horánszky kritikáját kritizálta, találóan, mégis finoman, a parlamenti simaság művészi kecsességével. Hangja nem gazdag színben, és nem tölti be az egész termet, de midőn beszédje utolsó részében az antiliberalizmus ellen fordult, megcsillant hangjában is a szónoki hév és melegség. A Ház zajosan megéljenezte.
Apponyi! Mit mondjak róla, akinek nagy sikereit százszor leírtam már?
Azt mondom: örülök neki. Szeretem, hogy egy ilyen nagy emberünk van. Hiszen az ellenzék is a mienk. S mi lenne abból az ő ragyogó talentuma nélkül! Maradjon ő mindig ott!
Gyönyörködve hallgatom beszédeit. A mai is szép volt, igen szép volt.
De némelyeket bátran elhagyhatott volna. Péládul a miniszteri penziókat, a főispáni titkárokat s több effélét.
Hagyjon valami témát az apróbb legénykéknek is.
Mert ezek aztán tárgy hiányában arról lesznek a jövő héten kénytelenek szónokolni, hogy mért fogyaszt a kormány annyi sok spanyolviaszkot?
