A MAI ÜLÉS [jan. 31.]
A MAI ÜLÉS [jan. 31.]
Péchy Tamás beteg, a két gróf alelnök fölváltva vezeti a tanácskozásokat.
A múlt alkalommal megírtuk a Csáky gróf elnöklete alatti részt, most a Bánffy gróf uralkodását festjük meg.
Csendesen, egy kicsit savanykás hangulatban ül ott a nemes gróf; szellemes, erősen élezett arcán visszatükröződik a vita minden fázisa. Apró penészszín szemei villogva keresik fel a Ház különböző tájékain a »clamantes«-eket. A csöngettyű még nagy mulatságot szerez neki. Meg-meglóbázza erőteljesen, ha nincs is rá szükség. Éber és gyors. S csodálatos ösztöne van; ha valamely szélsőbali valami nagyon erős dolgokat akar mondani, előre megérzi, s leharangozza, mint faluhelyen a tornyosuló felhőket.
S noha még kevés ideje elnököl, máris reformokat hozott be. Nevezetesen az elnöki bronzóráról levétette a tokot, minélfogva a kis ketyegő jószág most a szélsőbal felé irányítva, úgy néz ki hátulról, mint egy pokolgép, amellyel talán lőni is lehet. Mellette feketedik az »ország gukker«-e, amelybe ma a rövidlátó Kőrösi Sándor (egy igazságügyi bizottsági jelentést írva alá) hiába mártogatta a kalamusát, az sehogy sem akart tintát fogni.
Tisza megint nincs jelen, tehát megint nincs politika. Gyorsan, viharok nélkül folyik le a közlekedésügyi miniszter büdzséje. Baross népszerű miniszter, még az ellenzék is respektussal s bizonyos előszeretettel van iránta. Lukács Bélát sem azért hagyták meg életben gyermekkorában az oláhok, hogy meglett korában a szittya magyarok verjék agyon.
Nem, őket nem bántja senki. Márpedig semmi sem unalmasabb a világon, mint egy szeretett minisztérium. Nincs is bent több harminc embernél. Azok is csendesen szundikálnak. Szitányi Bernát cukkedlit rágcsál, Urbanovszky feje erőtlenül csügg alá, csak az Asbóth szemén csillog élénken a monokli és a Perczel Miklós mutatóujján egy drágaköves pecsétgyűrű.
Két-három ellenzéki szónok küszködik az unalommal, de azok sem támadók, hanem kérők.
Kiss Albert mérsékelt árú vasúti jegyeket kér a professzoroknak és tanítóknak, Orbán Balázs jobb utakért esedezik, Szederkényi Nándor a teherszállításokat óhajtja gyorsabban, valamennyi mérsékelt hangon szónokol, majdnem olyan stílusban, mint Hannibál, aki parlamenti beszédekben per »őnagyméltósága« titulálja a minisztereket. (Bizony lélekemelő az, ha valaki így megbecsüli a felsőséget.)
Egyszerre megváltozik a panoráma. Az utolsó tétel is lecsepeg. Darányi Ignác összecsomagolja az aktáit, s felváltja Gajári Ödön – ami a kérvényeket jelenti.
Kérvények? Mi az? Már hétfőn kezdik a szombati menüt tálalni?
Fészkelődik Eötvös Károly, mint a felszerszámozott harci paripa, s nézi, hogy ott van-e »Perl öcsém« a karzaton, akihez így szólt reggel fölkeléskor:
– Perl öcsém, igazítson el minden irodai dolgot délig. Aztán jöjjön fel a karzatra, ma megint minisztereket ölök.
Most azonban szerencsére nem az összes minisztérium volt előirányozva megevésre, hanem csak Fabiny Teofil.
Eötvösről levén szó, könnyű kitalálni, hogy a somogyi ügy volt szőnyegen. Mert Eötvös a régi prókátorokból való, akik egy ügyből akartak egész életükben megélni.
Somogy mindig sok bajt csinált, Kupától kezdve le egész Szalay Károlyig. De ilyen tengeri kígyója még nem volt, mint a híres somogyi levél, melyről az a hír volt elterjedve a folyosókon, hogy a szélsőbali szónokok egyike eredetiben fogja felmutatni.
Eötvös ezúttal gyöngébb volt a szokottnál, s azon vádakért kért elégtételt, melyekkel a somogyi függetlenségi pártot illette a főispáni levél.
– De hogy van az a levél? – hangzott a kormánypártról. – Mutassák hát!
– Az is megtörténhetik – felelte egy érdes hang átellenben.
Eötvös egy darabig hánykolódott, vagdalt jobbra-balra, de aztán szétnézett, s látván, hogy sem átmelegíteni, sem megharagítani nem tud senkit, és hogy üresek a karzatok és a képviselői padok, egy hirtelen fordulattal odacsapta beszéde végére a punktumot, mintha mondaná:
– Az ördög komédiázik itt tíz-húsz embernek!
Fabiny Teofil a paragrafusok milliárdjaiból összeállított zsardinettóval mutatta ki (vagy legalább elhitette a Házzal, hogy kimutatta), miszerint a kaposvári kérvényezőket sem a belügyminisztertől, sem a Háztól meg nem illeti elégtétel.
– Semmi az – mondá Eötvös Károly egykedvűen a folyosón. – Most majd a huszonnégy szennai választó próbál szerencsét!
– Persze egyenkint? – kérdé valaki.
