AZ »IDEGEN«
AZ »IDEGEN«
A múlt hét egyik délelőttjén a Házba gyülekező esernyős alakok között egy alacsony, rokonszenves, közepett borotvált arcú úr is belépett a főajtón a korridorra, és azt csinálta, amit a többiektől látott. A ruhatárban leakasztották a képviselők kabátjukat. Ő is úgy cselekedett. Azután valamelyik tekintélyes alak után menve, a jobb oldali folyosóról belépett egy zöldfüggönyös ajtón át a tanácsterembe.
Éppen a kormánypárton találta magát, szépen, szerényen meghúzódott egy hátulsó padban.
A pad üres volt, de különböző ismeretlen nevek jelezték, hogy minden hely valakié. Izgatottan ült mindenütt; minden egyes alaknak a közeledése megrezzentette; hátha éppen ez az ember az, akinek a helyén ül? Tovább is menne, idébb is jönne, de hátha éppen akkor ülne rá a közeledő helyére? Tűkön volt. Szeme nyugtalanul révedezett ide-oda, hogy honnan jöhet a veszély. Az a tömérdek zöld lyuk elöl, hátul, oldalvást, amelyen ki s bejárnak az emberek, zavarba hozta.
Vizsolyi, kinek gondos szeme szelíd szeretettel csügg a mameluki nyájon, mindjárt feltűnőnek találta az ismeretlen alakot.
– Ki az? – kérdé a szomszédoktól.
Mindenik odanézett, és vállat vont. Senki sem ösmerte.
– Meg kell a wippektől kérdezni.
A wippek se tudták.
– Semmi kétség, idegen ember tévedt be a tanácsterembe!
Súgás-búgás támadt, mindig több és több érdeklődő közt. Az idegen észrevette, hogy róla van szó, a fürkésző tekintetek, a hátraforduló alakok megfagyasztották benne a vért.
– Mit akarnak? – tűnődék.
– Ki lehet ez? – tanakodának ezek. – Hátha talán Szunyogh Szabolcs?
Akadt azonban valaki, aki már látta Szunyogh Szabolcsot, s hit alatt vallotta, hogy nem az.
A kíváncsi fürkészők gyűrűzete egyre szűkült az idegen körül, ő is egyre izgatottabb lett.
Egy adott pillanatban felugrott, és a padsor-patkó mögötti sikátoron menekült folytonosan balra tartva, míg végre egy helyen, ahol egy nagyobb csomó embert talált ülve, szépen meglapult azoknak a háta mögött. Ez a hely éppen a habarékpárton volt.
Ez okozta vesztét. A vizsga tekintetek el nem tévesztették.
– Ni, ott van, ott van! Átment a habarékhoz.
– No, most már biztos, hogy nem jó járatban levő ember.
– Nosza, hamar a teremőröket! Csinálni kell valamit. Hamar, hamar!
– Ugyan minek siessünk! Hadd legyenek a szegény habarékok többen egy percig.
Egy teremtisztet lehívattak a karzatról, s nyomban megindult a tanácskozás, hogy egy idegen tévedt a Házba (veszélyben van a parlamentarizmus), miképp kellene azt most eltávolítani, de úgy, hogy feltűnés ne legyen.
– Én úgy eltávolítom, hogy ő maga se veszi észre.
– Akkor ön a mi emberünk.
Mielőtt ezek történtek volna, hősünk, ki most biztos menhelyre vélt jutni, elfordítá szemeit a tanácsteremről, és a karzatot vizsgálgatta. Ott legalább nem lát ellenséges arcokat. Hanem szebbnél szebb asszonyok mosolyognak lefelé.
Különösen egy tűnt fel neki, egy szikár barna, előkelő tartással, villámló szemekkel. Az, mintha egyenesen őrá mosolyogna. Hősünk visszamosolygott.
Teringette, ez jó fogás lenne. S mi több, a hölgyecske egyedül ül. Csak a háta mögött áll egy fekete atillás ember.
Szemeit le nem vette róla. Egyszer azonban vége lett ennek a látványnak is, a hölgyecske is, a fekete atillás ember is hirtelen eltűnt a karzatról.
De nini, álom-e vagy valóság, egyszer csak előtte terem a fekete atillás ember (mert az volt a teremtiszt, akit lehívattak), és a fülébe súgja:
– Méltóztassék kijönni!
Hősünk szíve nagyot dobbant.
– Minek? – kérdé halkan.
– Hívatja valaki.
(Aha! No, ugyan hamar lángot fogott.)
– Megyek, megyek.
Kiment a folyosóra és szétnézett.
– Hol van? – suttogá.
– Kicsoda? – kérdé a teremtiszt.
– Az a valaki.
– Bocsánat, de az én vagyok.
– Mit akar?
– Bocsánat, hogy is kezdjem csak, melyik ajtón jött ön be a terembe?
– Melyiken? Hát tudom is én.
– És azt tudja-e kérem, hogy a tanácsteremben csak a képviselők lehetnek jelen?
– Természetesen.
– De azt tudja-e ön, hogy a tanácsteremben volt?
– Tudom. De mit akar ön e kérdésekkel? Nem értem.
– El akarom vezetni a karzatra…
– Aha! De hiszen nincsen már ott.
– Kicsoda?
– Ha nem tudja, kicsoda, hát akkor minek akar odavinni?
A teremtiszt mind jobban zavarba jött, az én hősöm sem tudta mire vélni a terembiztos észjárását.
– Azért, mert a nem képviselőknek ott a helye.
– De hisz én képviselő vagyok.
A terembiztos meghökkent.
– Lehetetlen! Mi a becses neve?
– Én Sprinczer János vagyok.
A terembiztos elnevette magát.
– Ugyan, ne tréfáljon kérem! Nincsen ilyen nevű képviselő.
– Szavamra mondom.
A terembiztos beszaladt a terembe a hírrel, hogy az idegen úr képviselőnek állítja magát, és hogy Sprinczer Jánosnak hívják.
– Sprinczer János! Sprinczer János! Ilyen János nincs a Házban. Hamar, hol egy képviselői katalógus?!
Képviselői katalógus nem volt hirtelen kéznél. Be van valahol csukva az elnök fiókjában.
Mármost, hogy kellene segíteni a dolgon?
Holla! Meg kell nézni, künn a ruhatárban a képviselői szögeket az »S« betűben, ha közte van a Sprinczer Jánosé, hát akkor csakugyan képviselő Sprinczer János.
Megnézték; közte volt. A szög teljesen igazolta Sprinczer Jánost. Diadallal tért hát vissza a nagy üldözött, és most már bántatlanul üldögél a jobboldalon, annak bizonyságául, hogy a sok mameluk közt egy olyan mamelukunk is volt, akiről nem tudtuk, hogy van. Hiába, gazdagok vagyunk.
Sprinczer Jánost hosszú betegsége akadályozta a feljövetelben. Ezért volt egészen idegen, s ezért lett híressé egy nap alatt.
Más embernek legalább öt-hat beszédet kell elmondani, hogy emlegessék. Őt, e kis félreértés óta, melyet részint híven, részint dévajul kiszínezve mesélnek el a folyosón, a legnagyobb érdeklődés környezi.
Napok óta senki sem kérdezi, hogy »lesz-e háború?« »Vissza nem tér-e már Széchenyi Pál?« Mindenki azon nyargal: »Melyik az a Sprinczer János?«
Meglehet, a gonoszabbik kiszínezést választottam, de a párt java minden előtt. Legyen elrettentő példa, hogy akik nem járnak az ülésekre, mi minden érheti azokat.
