I. Az ábécé
I. Az ábécé
[jún. 9.]
Ma alakultak meg az osztályok, ami már az ülés megnyílta előtt nagy zsibongást, életet keltett a Ház különböző termeiben.
Legkevesebb küzdelembe kerül meglenni elnöknek vagy jegyzőnek az osztályokban, mert ezeknek alig van valami funkciójuk.
Ámbár sose tudja az ember, minek veszi hasznát.
Valamikor nagy becsben tartották választói Lánczy Gyulát, így okoskodván:
– Mégsem tréfa, hogy az első osztályba sorozták; príma klasszis ember a mi Lánczynk.
Az osztályátalakulás után megnyílt az ülés, melynek egyedüli tárgya a delegátusok választása volt.
Egy választóülés még sohasem volt leírva, mert azt tartják, beszédek nélkül nincs leírni való anyag. Pedig a Ház így is érdekes, s a hölgykarzatra ilyenkor volna a legérdemesebb eljönni, mikor kétszáz nagyember mutatódik be.
A jegyző harsányan kiáltja a nevet, mire az illető név viselője a Ház asztalához lép, és odanyújtja a fehér cédulát, melyet méltóságteljes arccal vesz át Regele, a Ház irodájának igazgatója, és egy papendekli skatulyába nyom.
E skatulyából kerülnek ki az országos tekintélyek, a haza nagyjai. Ez a bölcsőjük.
Az elnök figyelve üldögél székén, s valahányszor hiába kiált ki egy-egy nevet a jegyző, fájdalmas rángás mutatkozik arcán: »Íme egy abszens«.
A padokban alig ül valaki, künn a mediumon hullámzanak a képviselők, összekeverten.
Egy eleven ábécé most a Ház, semmi egyéb.
Vegyük, hogy az M betűn van a sor, az L, K, F, I, B, A már azóta valahol a Váci utcán sétál, az N, P, O befelé tódul az ajtókon, míg az S, V, Z még vígan cigarettázik a folyosón.
A választás eredményére senki sem kíváncsi, mert a fehér lapok nem engednek soha semmi meglepetést. A Ház papírjai jó papírok. Akinek egyszer ki van oda nyomatva a neve, az megmarad, azon nem vehet erőt semmi rossz szándék.
Csak a delegáció póttagjainak választásánál nyílik bizonyos önálló cselekvési kör. Ha a szavazó képviselő kitörül egy-két nevet, nagyot változtathat a jelöltek sorsán, mert csak az számíthat a behívatásra, aki elsőnek jön ki az urnából, vagy legfeljebb még a második, harmadik. A negyedik póttag már ritkán látja meg a Szent István tornyát ezen a réven.
Ma is dolgozott a ceruza, s így jutott ki első póttagnak Kiss Pál (a Ház egyik legrokonszenvesebb fiatal tagja), s másodiknak báró Nopcsa, akit pedig eleget ijesztgettek:
– Bizony hátul maradsz, mert az a gyanú van rólad elterjedve, hogy a demokráciához szítasz.
Utolsó lett a jó Iszákovics Milán.
A múlt országgyűlésen híres ember volt, s ezen a címen mutogatták: »Polit leverője«.
Ezzel a címmel jutott be a póttagok közé is.
De az idén már csak utolsónak érkezett be a »Polit leverője«. Íme, mennyire megkopott azóta a Milán nimb… akarom mondani a Polit népszerűtlensége.
