A MAI ÜLÉS [máj. 6.]
A MAI ÜLÉS [máj. 6.]
Forradalmi időket élünk. Erre most némi jelek vannak. Egy az, hogy a múlt héten negyvennyolc többségünk volt, más az, hogy már Görgeynk is van. Illetőleg, hogy már nincs, mert elvándorolt. De ennek hiányát nem érezzük, mert megjött Szunyogh Szabolcs, és egész délelőtt láthattuk, mert ma megint az a ritka élvezet érte a képviselőket, hogy ülésük volt.
A Baross tizenhatmilliós vasúti prioritási javaslatát tárgyalták.
Az utolsó ülés óta sok történt, Tisza Kálmán tudós lett, Kazy János méltóságos úr lett, Grünwald Béla szintén bejutott »kálvinistá«-nak, Fenyvessy Ferenc szerkesztőnek csapott fel, és kéziratot kéreget a Ház poétáitól a »Jó szív«-be. (Bezzeg jó volna most egy kis kézirat, ha mindjárt Reuss Henrik hercegtől is.)
Az előadói székben Darányi Ignác ül olyan nyugodtan, boldogan, mintha a »Normafa« árnyékában pihenne. Magvas, okos beszédben ajánlja a javaslatot.
Utána a habarékpárt »pénzügyi lumenje«, Horánszky Nándor emelkedik fel, kinek háta mögött elkeseredett arcokat vág Tomcsányi László.
Bámulatos arc az! Mintha minden epe, minden bánat és sóvárgás, amit a habarékpárt átérez, ebbe az egy arcba volna összegyűlve. S még csak tűrhető, ha haragszik, ha ingerülten morog, de vérfagyasztó, ha az a sajátságos savanyú mosoly ül ki az ajkaira.
Horánszky Nándor »misztifikáció«-nak mondja a javaslatot, melynek hadászati célja mögött ott lappang a négymillió forint előleg, melyet a kormány vissza akar magának fizettetni. Ez csak egy új jogcím az adósságcsinálásra.
Baross ma kissé rekedt és ideges volt. Simán, de férfiasan utasította vissza a misztifikáció kifejezést. Pedig kár annyira érzékenykedni, ebben már Horánszkyt kell menteni: mert őneki ez az egyéni stílusa.
Horánszky után beszéltek Helfy, majd Orbán Balázs, ugyanazt variálva, amit Horánszky. Orbán Balázs éppen most tért haza turini zarándokútjából, s igen zokon esett a szívének, hogy Kossuth Tisza államférfiúi tulajdonairól nagy elismeréssel szólott. (»Gyengül az öregúr« – sopánkodik a nagy elégedetlen.)
Azután Apponyi fejtette ki a habarékpárt álláspontját. Hát biz az odavág, ahogy kivettük: a habarékpárt szeretné megszavazni a javaslatot (hogy lássák Bécsben, milyen lojális a hadászati szükségekkel szemben), de a dörgedelmes beszédeket sem engedheti el (hogy lássák Jászberényben, milyen harapós).
Ezalatt búsan és unatkozva ült piros székében Tisza Kálmán, sűrűn cserélgette a pápaszemét, sóvárogva nézegetett szerte az ellenzéki lapályon, kedvetlenül dobolt a ceruzájával az előtte levő üres papírlapra, s arcán a türelmetlenség tükröződött vissza:
– Hát mi lesz már? Hát engem senki sem támad?
Egy-egy irigy pillantást vetett Barossra, kit éppen most szurkált meg Apponyi, hogy ne bízza el magát az ellenzék kényeztetése miatt.
Fürkészőn vizsgálgatta Thalyt, hátha abból ki lehetne csiholni valami mérges közbeszólást, sokáig merengett Beöthy Ákoson, Madarászon, sorba a híres »clamantesek«-en, de ezek ma mind csöndesek voltak, és szelíden lógatták fejeiket.
Végre nem állhatta, felállt és beszélt vagy kétszer, incselkedett, agit adott, de sikertelenül. A nagy debattert senki sem akarta aposztrofálni.
De ki is merne kikötni egy újdonatúj akadémiai taggal?
