A »PERTU« SZÓNOKLATOK
A »PERTU« SZÓNOKLATOK
Hexameterbe volna méltó szedni, mamelukok tegnapi felvonulását Budára.
Mind összegyűltek a piros terembe, a hívek leghívebbjei, meghallani: ha béke lesz-e vagy háború?
A gőzsiklónál, ahol leszálltak fogataikról, hogy vasúton mehessenek fel az Olimpuszra (a rezidenciába), éppen egy szélsőbali honatya jött le.
– Hova mentek? – kérdé.
– Tiszához – mondá örömragyogó arccal Kőrösi Sándor.
– Ti boldogok vagytok – viszonzá a szélsőbali –, tinektek mégis jut valami szerep néha-néha, de nekünk nincs kit még csak meggratulálni sem.
S valóban fekete hálátlanság panaszkodni a szabadelvű pártnak, hogy Tisza hatalmas egyénisége mindent lenyom, hogy immár az egyes tekintélyes embereknek nem akad semmi tennivalójuk.
Hát nem szép az, ha valaki annyira viszi, mint Bánffy Béla, hogy ő tarthatja az ünnepi beszédet Tiszának, s hozzá intézve csendül meg a generális ajkán a válasz, melyet a villamos drót zúgva visz szerte a világ minden részébe?
Bismarck íróasztalán már ott van a feketekávé idejére: az orosz cárén uzsonna táján. S ha e nagy világmozgató hatalmasságok elmélyednek benne, meghányják, meglatolják, finom szószövetében a láthatatlan színeket keresik elméjük nagyítóüvegével, nem kell-e eszükbe jutni, hogy hiszen ez csak válasz volt a Bánffy beszédére…
Félkaréjban álltak a képviselők.
– Ez a tizenharmadik újév! – mondá Hegedüs Sándor.
– Szerencsés szám! – jegyzé meg Krajtsik.
– Én már tizenhatodszor vagyok itt – szólt Urbanovszky Ernő ideges fejrázással.
Ekkor lépett ki Tisza a belső termekből, minisztertársaitól kísérve, s megharsant az éljen.
A miniszterelnök fekete szalonkabátot viselt, fehér haja kuszáltan lengett fején, s egy tiszteletreméltó megtört aggastyán kinézését kölcsönzé az erőteljes, szívós, nagy államférfiúnak. A fürge Trefort valóságos ifjoncnak látszik mellette. Barosst is erősen megkopaszította a tárca.
Az »éljenzés« után elkezdé beszédjét Bánffy, mely ízlésesen ütött el az eddigi tartalmatlan újévi beszédektől. A képviselőkben általánosan nagy rombolást tett a derék, becsületes Szilveszter. Az átvirrasztott éj bágyadtsága halaványakra festé a honatyai arcokat. De mikor mindenki álmos, akkor Krajtsik van ébren, s élénken kiabálta:
– Helyes, helyes!
Mire közbezúdított Fluger Károly is:
– Úgy fan! Úgy fan!
Bánffy beszéde után lassú hangon mondá el nevezetes beszédjét, melytől se Urbanovszky, se Hanzély László nem lett okosabb a külügyi helyzetet illetőleg, de melynek könnyed, átlátszó és mégis mindent eltakaró szerkezete a legügyesebb diplomatának is becsületére válnék.
Egy beszéd, amelyből minden mameluk azt magyarázta ki, amit szíve mélyéből óhajtott.
– Béke lesz – susogta Neuman Ármin.
– Hm – szólt Ivánka Imre (s ő eltalálta).
– Szegény Koburg Ferdi – sajnálkozott Baranyi Ödön.
– Háború lesz – krákogta Luppa Péter hófehér kesztyűjét lehúzogatva bütykös nagy ujjairól. (Illett neki rettenetesen.)
S amint Tisza közeledett a beszédje befejezéséhez, mind általánosabbá vált a kesztyűhúzogatás.
Mert hát most jön a mamelukok jutalmazása. A »hazaárulás« díja.
Tisza odamegy a csoportokhoz, s minden hívével kezet szorít.
*
Szép ez a patriarkális szokás. A bizalmas meleg »pertu« újév napján.
Valaha a Deák-párti idők est-alkonyában Molnár Ferenc zalai követ átcsapott a Deák-zászló alól a konzervatívokhoz.
A barátjai roppant elcsodálkoztak ezen, mert Molnárt nagyon szerette az öreg Deák, s ő is rendületlen híve volt.
– Ej, ej, mit cselekedtél? – pirongatták.
– Hát átmentem.
– De miért.
– Csak úgy – felelte vállvonogatva Molnár.
– Igazán semmi okod se volt?
– Annyi sem, mint a körmöm feketéje, hanem gondoltam magamban, az »öregúr« már úgyis beteg, úgyse bánja, hát átmegyek.
– No de minden indok nélkül.
– Az volt az egyetlen motor, ha éppen tudni akarjátok, hogy már egyszer kedvemre pertu legyek ezzel a rettentő gőgös Sennyeivel.
A jó naiv Molnárról jut eszébe az embernek, hogy ez az a nap, amikor kedvére lehet pertu a mameluk a nagyokkal. Még szónoklatban is »pertu« lehet. Hát nem ér az meg valamit!
Egész dobzódás a szónoklatokban!
A Szent György téri palotától megindult a mameluki kocsisor (megszaporodva a miniszteri fogatokkal) Péchy Tamás Múzeum körúti lakásán hódolni a népszuverenitás kedvenc elvének.
Most Falk Miksa volt a szónok, akinek nem könnyű minden újesztendőre valami újat kigondolni. De itt már szó sem volt se a háborúról, se a békéről. A Ház elnöke tudvalevőleg békés lábon áll valamennyi potentáttal.
Miniszterek, képviselők oly nagy számmal jelentek meg, hogy egy szobába be sem fértek. A fele az innenső szobában rekedt, s nem hallotta a Falk beszédjét és nem látta az elnök elérzékenyedését, hanem zsibongott és vidám élceket faragott.
Ez egyszer könnyű volt zavarogni. Péchynek nem volt keze ügyében a csengettyűje.
Most még Vizsolyi következett volna. Hanem Vizsolyival megjárta Horváth Gyula.
Mikor már a beszédje ki volt gondolva, be volt tanulva, fogta magát Vizsolyi, és elmenekült előle haza, Tolna megyébe.
Hanem Horváth Gyulával megjárta Vizsolyi.
Horváth kinyomtatta a beszédjét a »Nemzet«-be, és utána küldte Tolnába. S így lett adós Vizsolyi a pártnak egy nagy »válasz oráció«-val.
