NAGYPOLITIKA A T. HÁZBAN
NAGYPOLITIKA A T. HÁZBAN
Ma kegyetlen, vérszomjas jelenetek színhelye volt a Ház.
Mindjárt az ülés elején deposszedálták Doda Trajánt, aki nem nyújtá be megbízólevelét. A Ház kimondta, hogy a mandátum megszűnt. Punktum.
Aztán kiadták Ugron Gábort és Bokros Eleket, egy kormánypártit és egy ellenzékit.
A többinek megkegyelmeztek; vita csak Szabó Lajosnál támadt, aki a legkapósabb ember. (Neki vannak a legtöbb kérői.) Polónyi abban adta az okost: hogy aki nincs igazolva, az még nincs bevéve, tehát nem is lehet kiadni, mert úgyis künn van.
De egy csomó irigy ember (aki már megsokallta a Polónyi parlamenti sikereit) nekigyürekezett, és kiforgatta álláspontjából a derék hazafit: mivelhogy az immunitás egy ikergyerek a mandátummal, egy percben születik vele.
Így menekült meg Szabó Lajos; azzal, hogy Polónyi akarta kiadni.
A Ház teljesen le volt hangolva; okvetlenül kellett neki valami örömet okozni.
Előállt hát Beksics, hogy a kormánynak sikerült Uruguay állammal megkötni a közönséges bűntettesek kiadatása tárgyában a szerződést.
– Istenem, milyen hosszú keze van annak a Tiszának! – dörmögte Rácz Athanáz, elmerengve távoli világrészek csodálatos népfajai és országa felett.
A nemes Uruguay állam teljesen meg lehet elégedve a mai nappal. A szerződést változatlanul, egyhangúlag fogadta el a parlament. Péchy boldogan mosolygott: »Íme, megint egy jó barát.«
Ezzel be is végződött volna az ülés, ha nincs ott Helfy, aki meginterpellálta a miniszterelnököt az orosz hadikészülődések tárgyában. A kíváncsiság nagy motor. A miniszterelnök elmondta ugyan újév napján, amennyit elmondhatott, de azóta megint járt Bécsben. Ki kell hát megint vallatni.
Tisza nem volt bent a teremben, és csak Hanzély László jegyzett lázasan. E derék honatya csodálatos gondot fordít a közügyekre. Mindig figyel, mindig jegyez, ha valami szót meg nem hallott valamely beszédből (például a Szendrey Gerzsonéból) mohón kérdezi a szomszédoktól:
– Mi volt az? Mit mondott?
Ha aztán kielégítik kíváncsiságát, a megelégedés jupiteri nyugalmával követi elméjével tovább a szónokokat.
Úgy tesz, mintha mindenre neki kellene megfelelnie, mintha az ő vállain nyugodnék az államépület, melyet minden kiejtett szó meglóbáz s vagy fájdalmat, vagy enyhülést okoz neki.
– Mit jegyez? Miért jegyez? – törik fejüket a szomszédjai már hónapok óta.
Úgy lesz az talán, hogy képzeletben mindent ő végez a kormány helyett. Magam is észrevettem, hogy amelyik napon Tisza nagy beszédet tart, Hanzély akkor izzadt homlokkal, teljesen kimerülve hanyatlik hátra támlányára.
Hát mondom, Helfy beszédje alatt csak Hanzély László jegyezett. Éppen a végére jött be a miniszterelnök, s hozták eleibe rögtön az interpelláció szövegét.
Amíg pislogva betűzgette a Helfy gömbölyű betűit, melyek egyenes glédában sorakoztak, mint mozgósított hadcsapatok, azalatt felállt idősb Perczel Miklós, szép daliás öregúr, nemes oval fejjel, melyet az öregség fehér hava fed be.
Nagy csöndben hallgatták. Szép okos szemei, tisztes alakja, kellemes magatartása rokonszenvessé teszik a szemnek, s a szem még a fület is megcsalja. Amikor hogy. Mert néha meg a fül csalja meg a szemet.
Hanem mindjárt az interpelláció szövegében volt valami, ami nem annyira a kormánynak, mint inkább a vezetőidegeknek szólt:
»Szándékozik-e a kormány olyan külpolitikát kezdeni, mely Oroszország békezavaró politikájának véget vessen?«
Erre kitört a derültség a Ház minden tájékán.
– Nem idősb Perczel ez – kiáltá egy hang a pulpitus felől –, nagyon is fiatal.
Valóban minél tovább beszélt, annál fiatalabbnak látszott az idős Perczel. Ősz haja, mintha eltűnnék a frázisok ködében; termete kiegyenesedett, szeme villogott. A pécsi kaszinóban érezte magát, ahol nem latolgatják a szavakat, s vármegyei ésszel kiböffentik az igaz keblű hazafiak, ami a nyelvük hegyére jön.
Prüszkölt, toporzékolt az öregúr, megüzente a háborút a muszkának (egy kis híja, hogy egyszeriben meg nem is verte), döfött, szúrt, vágott mindenfelé, mintha a negyvennyolcadiki fringiája volna kezében.
Tisza behúzódott a bársonyszékbe, s kedvetlenül hallgatta, amint aztán a nagy golyóbisokat kezdte dobálni, epithetonok képében. Gondolta magában a generális:
– Ej, hol volt az eszem, hogy fölmentettem a főispáni állásától! A megye békéjét az igaz, megmentettem, de most megcsinálja ahelyett az európai háborút.
Cvikkerjét hol fölvette, hol levette, s minden ilyen levétel- és fölvételnél lepogonyított a nagy orosz birodalomban, ahol kedvére dúlt, egy-egy kasztot.
A jószívű Péchy csak hagyta, engedte, hanem mikor aztán nekiment az orosz klérusnak és összebutázta, mégis meglóbázta a haza ércnyelvét.
Most hát minek is bántja azokat a becsületes orosz pópákat, akik a légynek sem ártanak, csak vutkit isznak, és amikor nem tántorognak, hát jó lábon állnak velünk. Az orosz papok közt is vannak barátok. Márpedig a barátokat nem hagyja Péchy Tamás.
Ez a csengetés és megrovás lecsillapította a tüzes aggastyánt, s kezdett a beszéde, mint a káposztapalánta, egy kerek egészbe összeborulni.
– Teendőnk – végzé – annak nyílt kimondásában áll: »Russiam esse restringendam.«
Hanzély László ijedten kapta el fejét. A sztenografusok izgatottan álltak meg őrülten szaladgáló ceruzáikkal, hogy leírják-e ezt a vakmerő szót? – Péchy elhalványodott.
Innnen-onnan elfojtott kacaj sziszegése hangzott.
– Nem is Perczel ez, hanem Csanády! – kiáltá az előbbi hang a pulpitus felől, s ezzel a bírálattal véget ért a mai politika.
