A mai ülés
A mai ülés
Ezen bevezetés után, mely magyarázója akar lenni mai óvatos stílusomnak, áttérek az ülés leírására, amiben mindig az igazságra törekedtem.
Egyetlenegyszer tántorodtam csak el, bevallom, régen volt.
Egyik miniszter megígérte, hogy unokaöcsémet kinevezi valamely jelentéktelen állásra, amit azzal az érvvel támogattam, hogy miután a másik unokaöcsém úgyis bent van, hadd legyen bent mind a kettő. (Vétek az unokatestvéreket szétválasztani.)
A miniszter megígérte, egy idő múlva elfelejtette, minélfogva azt írtam róla a karcolatban:
»Jó szónok, de rossz emlékezőtehetsége van«.
Azt hittem, ez emlékeztetni fogja ígéretére.
Azonban nem úgy történt, a miniszter megharagudott ezért, és egy adott alkalommal a hivatalban levő unokaöcsém szűrét is kitette.
Erre írtam róla a legközelebbi beszédjénél:
»Rossz szónok, de jó emlékezőtehetsége van«.
Ez volt eddig egyetlen bosszúállásom. Azt is megbántam. S megtisztult lelkiismerettel fogok a mai szűz débat-k leírásához.
Már tíz óra előtt beléptem a terembe, nehogy valahogy elszalasszam Tisza Istvánt.
Nem volt a Házban senki, csak az öreg Madarász és báró Jeszenszky ültek a szélsőbalon. Mind a kettő köhögött, s lehelte ki az utcán beszedett hideget.
Én beültem egy jobboldali padba. A végtelen hosszú mameluk-vidék egészen néptelen volt. Egyedül voltam, s mereven, megüvegesedett szemekkel néztem a távolból farkasszemet a két magyar ruhás hazafival.
Az óramutató lassan cammogott, de még mindig csak hárman voltunk, végre elhagyta a tíz órát is, mégsem jött senki.
Nyugtalan érzés vett rajtam erőt. Valami vérfagyasztó volt abban a tudatban, hogy most az ellenzék többségben van.
– Ezek most engem leszavazhatnának.
Egyszerre léptek csoszogását hallom. Hátrafordulok. Bejött Rezey Szilviusz. Egy görög pap. Ez nem jót jelent.
Elkezdtem Rezey Szilviuszról gondolkozni. Jó fiú. Velünk érez. Talán mindenben? Nem. Egyet sohasem fog nekünk elhinni, hogy a Szűz Mária szőke volt. Őszerinte mindig barna lesz – mert ő először barnának látta lefestve.
S ez juttatta voltaképpen eszembe, amiről a bevezetésben írok, hogy az első benyomás kitörülhetetlen.
Ezalatt apródonkint gyűlt a Ház, Csáky gróf meglóbázta a harangot, a jegyzők, e nagy »mondat-evők«, elmorogták a szükségeseket, s megindult a kereskedelemügyi tárca költségvetése, nyitányul Gaál Jenővel, ki szokott »egyórás« beszédjét tartotta; ügyesen beszélt, mint egy professzor, de ügyetlenül gesztikulált, mint egy krampusz, aki a láncait csörgeti.
A Gaál beszédje alatt mindenki a Tisza István beszédjéről csevegett.
– Mit fog vajon mondani?
– Kritikus szerepe van. Az előleges nimbusz nehéz kolonc.
– Ha kis beszédet mond, nem elégszenek meg vele, ha nagy beszédet mond, nem veszik jó néven.
– Ha megkritizálja a kormányt, egy kicsit furcsa lesz, ha dicséri a kormányt, az is furcsa lesz egy kicsit.
Ezek az észrevételek folytak a hátam mögött, mikor a jegyző végre felszólítá:
– Tisza István!
Sugár termetű, piros arcú, barna ifjú állott fel, élénk szemekkel, tüskés fekete hajjal.
A miniszterelnök felállt helyéről, és elhagyni látszott a termet, de az ajtónál meggondolta magát, és leült észrevétlenül a jobboldal legszélén valahol a Krajtsik helyére. (A finom érzésű mameluk, tudom, táblát csináltat oda: »Itt ült valaha Tisza Kálmán és Krajtsik Ferenc«.)
A parlamenti csaták nagy harcosa, aki minden vihart bevárt azon a piros széken, aki sok dicsőséget és keserűséget végigkóstolt ott és végigkóstoltatott onnan, az apai érzés édességével elrejtőzött.
Tisza István nyugodtan, minden izgatottság nélkül, kellemesen csengő hangon kezdé meg beszédjét, mely éppen olyan volt, aminőt a Ház várt, sem nem volt kis felszólalás, sem nem volt nagy beszéd, sem nem kritizálta a kormányt, sem nem magasztalta. El volt találva a középút. Néhány hasznos törlést és gazdasági intézkedést hozott javaslatba. Mint szónok elegáns és kellemes. Inkább emlékeztet Tisza grófra, mint az apjára.
Fejtegetései és az irány, amelyből kiindult, zajos helyeslésekre ragadta a Házat.
– Egész fiú – mondák a hölgyek a karzaton.
– Egész államférfiú – szóltak idelenn a mamelukok.
Sőt az ellenzék is feltűnő rokonszenvvel hallgatta a fiatal szónokot; találgatván, jósolgatván: lesz-e vajon olyan nagy ember, mint az apja?
Tisza István után Perlaky Elek beszélt, persze kevesebb figyelem mellett. Pedig ő is megállta a sarat derekasan. Erdélyi dolgokat mozgatott. Tagosítást akar, legelőrendezést, vásárok leszállítását.
Aztán kisarjadt a »hitelszövetkezeti vita«, melynek magvát a múlt ülésről Károlyi Sándor vetette el. Takarékpénztárak, bankok jutottak szellőzés alá. A Ház pártjai felbomlottak adósokra és nem adósokra, s egyszerre zúgtak egy-egy szónoknak a »helyes«-ek vagy »nem úgy van«-ok a terem minden tájékáról.
Ebben a kérdésben állt ki a síkra Arany László (a harmadik szűz szónok). A »nagy debatter« fia után a »nagy költő« fia.
Szép, megnyerő külsejű férfi ez is; már a Szalontán mondott választási beszédei is kedvező feltűnést keltettek.
Mai felszólalásával, bár rögtönzés volt, mégis kimutatta a »sárkányfogak«-at. Mély, az egész termet átható hangja van s olyan rutinja, mintha »veterán szónok« lenne. Meggyőző érvekkel ellenzi a földbirtokok tutéláját.
Beszélt még Prónay Dezső, Dessewffy Aurél – de hisz ezek már tegnap is okos emberek hírében voltak –, mi csak azokra szorítkozunk, akik ma lettek beiktatva a parlamentben az »okos«-ak közé.
Egyszerre három! Egy napra elég. De az ilyen napokból nem volt még elég.
