III. A válaszok
III. A válaszok
Az elnöki csöngettyű hívogatólag hangzott belülről. Meglehet utolszor e nyáron.
Mindenki a tanácsterembe rohant, s közel iparkodott jutni Tiszához, aki csöndes, nyugodt hangon adta meg a választ a három ellenzéki kérdezőnek.
Nem vont vissza semmit abból, amit már mondott, és érintette diszkrét szavakban a Kálnoki és Decrais közti beszélgetést, melynek anyagából Goblet gyúrta meg a maga beszédét.
Az önérzetes, méltóságteljes megjegyzésre, beszédje végén, hosszas, zajos helyeslés tört ki.
A Ház most olyan nyugodt lett, mint a csendes tó, még Péchy Tamás is ösztönszerűleg nyújtotta ki kezét a katedrából, mintha előtte a semmiben láthatatlanul ott lenne a Gallia keze, s azt melegen szorongatá: »Kedves madame, legyünk megint pertu«.
Pázmándy Dénes szétnézett, s látván szerte a békés hangulatot, csak még a Tisza arcán olvasott némi izgatottságot, s így gondolkozott magában: Ez a Tisza most megnyugtatta az országot, de ő maga még nyugtalan. Ej, miért ne lennék egyszer nagylelkű. Tiszát, szegényt majd én nyugtatom meg.
Felállt, s kijelentette, hogy volt, ami volt, nem akar tovább menni (hiába, jó ember ő), sőt ünnepélyesen kijelenti, hogy ezentúl a saját hatáskörében mindent elkövet a hullámok elsimítására.
– Helyes! – kiálták a szélsőbalon, anélkül hogy eszükbe jutna találgatni, mi az az ő »saját hatásköre«.
Tisza szívéről nagy kő esett le e szavaknál, szemeivel hálateljesen pislogott, mintha mondaná:
– Derék Dini, tehát megmented a Monarchia békéjét?
Pázmándy kijelentése varázs hatást tett. A karzat rohant kifelé (hihetőleg a börzére magyar aranyjáradékot venni), Kubinyi György, aki nagy tábla zabokat termeszt, a háborúra spekulálva, ijedten kapott a füleihez, Apponyi felállt, de mit tehetett már egyebet, mint egyszerűen tudomásul venni a választ.
Csak daliás Ugron szórta még egy darabig a mennyköveket, belebőszülve a saját hangjától. A többség ingerülten zúgott közbe.
– Megrendelt hangok! – szólt oda nyersen a zajongóknak Ugron.
Tisza nem felelt többé. S így véget ért a magyar–francia háború teljesen. A mérsékelt ellenzék, sőt a szélsőbalról Pázmándy is, felállott a tudomásulvétel mellett.
De még hátravolt Széchenyi. Az óriási termetű Eitner, mint valami rémszellem jelent meg az ajtóban.
– Halljuk! Halljuk! – kiabálta a szélsőbal, kannibáli éhséggel a szemeiben.
A miniszter (aki nem tudott eléggé uralkodni érzelmein, ama ismeretes esetnél a kiállításon) ma teljesen legyőzte idegességét (amelyet az ellenzék bizonyos támadásoknál mint egy sanszot kíván kihasználni), s oly nyugodtan és ügyesen felelt, hogy még ellenfeleit is lefegyverezte.
De mit ért? Polónyiban benne volt egy nagy beszéd, és annak ki kellett jönnie.
Elkezdett személyeskedni, frázisokat puffogtatni. A Ház kedvetlenül széledezett, a bent maradottak pedig ellenszenves közbekiáltásokkal ingerelték, mások társalgásba bocsátkoztak, lehetetlen volt hallani.
Rettentő öblös hangját kieresztette, hogy áthasítsa a lármát, de a zaj nőttön-nőtt.
Még egy skálával följebb harsogott, nyakerei kidagadtak, halántéka lüktetett, homlokáról a víz csurgott.
E pillanatban egy hang közbekiáltá figyelmeztetőleg:
– Meghalt a német császár!
Polónyi vállat vont, és tovább bömbölt.
Valóban kevéssel előbb érkezett Frigyes császár halálhíre. A képviselők közt nagy szenzációt okozott. Tömegekben csoportosultak össze a mediumon, a folyosókon, s a szomorú esetről beszélgettek.
Polónyi még küszködött egy darabig a véletlen ellen, mely hirtelen másfelé fordítá a Ház figyelmét, de (bocsánatot kérek az erős kifejezésért) a beszédje nem volt alkalmas ellensúlyozni e világesemény fontosságát.
