II. A Pulszky Ferenc meséje
II. A Pulszky Ferenc meséje
– No, ti most azt hiszitek, hogy az uzsorásaimról fogok beszélni. Ne vigyorogjatok itt. Tudom, hogy mint gondoltok magatokban. Ti most azt gondoljátok: »Ez az öreg Pulszky nevetségessé teszi magát ezekkel az uzsorásokkal. Mert egy embernek, aki minden héten kétszer ad vezércikkben tanácsot a pénzügyminiszternek, hogy miképpen gazdálkodjék, nem egészen sikk oltalomért fordulni a törvényhez a saját dolgaiban.« Hát talán igazatok is van, de ez most nem tartozik a dologra. Egészen másról van szó. Egy mesét akarok nektek elmondani.
Most tegnapelőtt történt, hogy az érsekújvári állomáson együtt ebédeltek a Bécsből jövő és a Bécsbe menő vonat utasai.
Két magyar úr bemutatja magát a közös asztalnál egymásnak.
– Honnan jön, uram?
– Párizsból. És ön?
– Budapestről. Mi újság Párizsban?
– Ah, ott most mindenki Andrássy Manó grófról beszél – szólt a párizsi utas.
– Andrássy Manóról? Talán Tiszáról?
– Dehogy, Andrássy Manóról, ha mondom.
– Lehetetlen! És mit csinált ő nevezeteset?
– Önök még nem tudják? – szólt csodálkozva – Lefőzte a franciákat.
– Miképpen?
– Hát egy vers volt a »Figaro«-ban, hogy a magyarok adják vissza a franciák pénzét, amit Szegedre gyűjtöttek. Ezen költői eszme (Oh uram, csak a franciákban van zsenialitás) annyira megragadta a gróf szívét, hogy benyúlt a pénzes fiókjába, kivett onnan 323 ezer és öt frankot, levélbe tette, s e sorok kíséretében küldte meg Floquet-nek:
»Tisztelt kormányelnök úr!
Egy skribler a »Figaro«-ban arról dalol, hogy ama nehány ezer frankot, amit a lovagias francia nemzet gyűjtött Szegednek, adjuk vissza. Van szerencsém önnek mellékelve megküldeni az összeget tizenkét percentes kamatjaival egyetemben, és még a poétának is idecsatolok a verséért öt frankot, hogy egészen kvittek legyünk.
Önnek tisztelője
Gróf Andrássy Manó«
– Teringette! – mondá a budapesti utas. – Ez mégis szép vonás Andrássy Manótól. És mire fordítják most a franciák ezt az összeget?
– Hihetőleg egy sarc-alapra, hogy egy új háború esetén, ha megint ötmilliárdot kell fizetniök, legyen már egy kis készpénzük.
Az összes utasok vígan koccintották össze poharukat e hírre, éltetve Andrássy Manót.
– Nos, és Budapesten mi újság? – kérdé most a párizsi utas.
– Semmi különös. Tegnap részt vettem mint delegátus a hadügyi albizottságban, ahol az új közös hadügyminiszter, Bauer úr mutatta be magát.
– Milyen ember az új miniszter?
– Jó, csöndes lélek.
– Volt-e sok interpelláció?
– Az is volt, a magyar nyelv tárgyában.
– És mit felelt?
– Azt, hogy ezentúl nemcsak a magyar, hanem az osztrák születésű katonatiszteknek is meg kell tanulniok a magyar nyelvet.
De már erre összenéztek az utasok, s egymást megdöfködve sugdosták:
– Hogy lehet ilyeneket hazudni!
S azért beszélem én váltig – végzé az öreg Pulszky –, hogy egy igaz és egy hazug hír közül mindig az utóbbinak vannak hívői.
