A T. HÁZBÓL [máj. 27.]
A T. HÁZBÓL [máj. 27.]
A vitát még tegnap bezárta az elnök, de biz azt félig még ma is kinyitották. Voltaképpen csak Irányi beszélhetett és Baross. Mind a ketten éltek jogukkal, s kivált Baross beszélt zajos tetszés mellett. Aztán a »félremagyarázott szavaim« jogcíme jött. Károlyi Sándor gróf, Szapáry Gyula gróf és Rohonczy Gedeon vették igénybe.
Az elnök ekkor feltette a kérdést, és az ankét eszméje elbukott. Csak a szélsőbaliak álltak fel mellette.
Éppen délre harangoztak, a Ház most már elintézvén a vízszabályozást, re bene gesta szétoszlott volna ebédelni, ha a szélsőbaliak egy új rohamot nem inszceníroznak vala.
Gonosz lelkű kurucok megirigyelték az egyik miniszter nyugalmát.
– Milyen jó színben van ez a Széchenyi! Hogy fölvette magát!
– Hízik!
– Nagy pihenése van. Senki sem bántja. Csinálni kellene megint valamit.
– De mit?
Addig-addig gondolkoztak, míg végre kisütötték a párizsi világkiállítást, amlyre nézve úgy nyilatkozott Széchenyi, hogy abban a részvételt illojálisnak tartja, s mindent elkövet a magyar osztály létrejöttének meggátlására.
– No, ez jó téma. Hol van Eötvös?
– Eötvös a belügyeket vezeti; Helfy a külügyér.
Helfy mondta el tehát az interpellációt.
A szélsőbali mezőkön »a minden lében kanál Polónyi« mellett egyszerre kidomborodott a nagy »gascogne-i«, Pázmándy Dénes. Ő szervírozta Helfy beszédjéhez a mimikát. Kalimpált kézzel-lábbal. Keskeny, olajbarna arca mérgesen rángatódzott, s fenyegető gesztusai feltüzelték a párthíveket. A kis Meszlényi Lajos úgy nézett ki, mint a gall kakas, amikor odavágta Széchenyi felé:
– Ebből tessék kimászni!
Tisza Kálmán állott fel, mert őhozzá volt az interpelláció intézve. Egyikét tartá a legérdekesebb és legveszélyesebb rögtönzéseknek, melyben elméjének hajlékonysága excellált. Ingerült, gúnyos közbeszólásokat csendes flegmával, de mégis maró csípősséggel vert vissza.
Érintette egyik oknak, amiért a kiállításban részt nem vesz az állam, a politikai viszonyok kényes alakulását.
– Mindig háborúval ijesztenek! – kiáltá közbe valaki. Nyilván Lukáts Gyula, a »magyar Katkov«.
– Kedélyháború már úgyis van a képviselő uraknál – felelte a kormányelnök.
Utalt rá, hogy a kiállítás még csak egy év múlva nyílik meg, s addig isten tudja, hogy lesz, mint lesz, s mi történhetnék ott esetleg bizonyos izgatott hangulatban, úgy az iparosok vagyonával, mint a magyar színekkel…
– Az lehetetlenség! – protestált Pázmándy a párt… azaz Franciaország nevében.
– Akkor többért tud jótállni, mint amennyiért Franciaország kormánya tehetné.
– Jótállok – kiáltá Thiers, Boulanger, Grévy, Madame Adam és Floquet puszi pajtása.
Nagy hahota viharzott fel a jobboldalon.
– Csak nevessenek – vágott közbe egy ellenzéki bariton. – Bismarck parancsol Magyarországon!
Beszédét olyanformán zárta be Tisza, mint ahogy a székelyek szoktak argumentálni: »ha megyünk, mind megyünk, de egyenkint nem érdemes elmenni«.
Ezt variálta aztán Széchenyi Pál is, mondván, hogy semmi különös dicsőség nem volna abban, ha egypár fotográfus és néhány porcelán tányér reprezentálná ott Magyarországot. Akkor inkább semmi.
Ezalatt Helfy Ignác elképzelte magában, hogy immár viszi a drót Párizsba a minszterelnök beszédét, melyben a magyar barátság fel van mondva, a villongások első üszkét ő kaparta ki interpellációjával a hamu alól… ebből még háború is lehet… s akkor ő lesz a történelem előtt felelős a sok kiontott vérért.
De már annyira mégse tigris, meglágyult a jó szíve, felállt, s noha tagadta, hogy a miniszterelnöknek igaza van (mert hiszen »nega!« a jelszó), egyszersmind érzékenyen kijelenté:
– »Ha tudtam volna, hogy felszólalásomnak mi lesz a következménye, semmit sem szóltam volna.«
Az elnök elhalványodva tartotta kezét a csöngettyűn, szája izgatottan mozgott, szeme mereven csüggött Helfyn, mintha kérdené:
– Hát mi lesz?
Tisza még egyszer fölemelkedett, s mintegy kiegészíté előbbi beszédjét azzal, ami soha nem pihenő elméjében azóta felötlött. Nem éppen a háborút helyezte ő kilátásba Franciaországgal esztendőre. (Az elnök nagyot sóhajtott. Békeszerető szívéről egy kő esett le.) Amilyen ott a hangulat, háború nélkül is bekövetkezhetnek bizonyos kellemetlen események.
– Úgy van! – kiáltá Sprinczer János.
Legsikerültebb volt a Bismarck-intermezzó.
A kormányelnök felhozta, hogy Helfy utalt Németországra, mint aki nem ellenzi a kiállításban a résztvételt. Egy másik képviselő pedig közbeszólt, hogy Bismarck parancsol Magyarországon.
– Mert nagyobb államférfi, mint önök – kiáltotta Polónyi.
– Nagyobb bizony még önöknél is.
– Nono – morogta Polónyi sértődve.
– Hát igen – kérdé Tisza, játszi elevenségével (istennek e nagy adományával) –, mi már most az igaz? Mert vagy parancsol nekünk Bismarck, vagy nem parancsol. Ha ő parancsol, akkor miért mondja Helfy, hogy az ellenkezőjét tesszük annak, amit Németország? Ha pedig az ellenkezőjét tesszük annak, amit Németország, akkor miért kiáltják közbe, hogy itt Bismarck parancsol?
…Csakugyan jó lett volna, ha erre nézve az ellenzék előlegesen megállapodott volna a konferenciáján, mert a két szemrehányás közül igaz csak az egyik lehet.
