A T. HÁZBÓL [máj. 30.]
A T. HÁZBÓL [máj. 30.]
Végre bevallom töredelmesen, hogy Apponyi Albert nemcsak nagy talentum (mert az ő, ha nem vallom is be), hanem nagy emberismerő is.
Ugyanis a folyosón beszélgetés közben azt mondá egyszer:
– Tisza és köztem az a különbség, hogy Tisza a nemzet rossz tulajdonaiból meríti erejét, én pedig a jó tulajdonaira apellálok.
Én ezt akkor nem hittem el, hanem most gondolkozóba kezdek esni.
Mert íme itt van ez a szesz. Ez a folyadék, amely annyi rosszat művelt, s mégis vele akarja Tisza megmenteni az országot.
S ez valószínűleg sikerül is neki. Mindössze egy gyanús körülmény van. Az, hogy az ellenzék is bízik a szeszadó üdvös hatásában.
A vita panorámája nagyot változott. A vízi kormánybiztosok, akik grasszáltak a múlt héten mint szakemberek, letűntek a divat színpadáról, s új alakok lépnek az előtérbe.
Fontos, hogy a kis incifinci Sigmond Dezső rázza-e a fejét, vagy pedig bólingat vele a szónoknak. Neumann Ármin, aki amúgy is túlságos okos ember, felülkerekedett a tudományával, sőt még Krausz Lajos is beilleni látszik a Házba két nap óta. Tibád Antal, akit gyermekkorában egy székely üstben ringattak, búsan megszegett fejjel ül a jegyzői pulpituson, s mereng a távoli padokon a Jókai nyári fején, melyben annyi az élc, hogy elég volt Széchenyi miniszternek ránéznie a minap, s legott egy földmívelési élc ötlött az ő fejébe is: »Most már nem kell a fagytól félnünk, mert Jókai levetette a parókáját.«
De úgy is van: igazi nyár ütött be, amint már nem vehet erőt a hideg. Forrón süt be a nap az üvegbúrán át, s a terem atmoszférája valóban olyan fülledt, mintha pálinkagőz is vegyülne bele.
A javaslat ellen Szentkirályi Albert beszél, és szidja a milliomosokat. Amibe ingerülten kiabál közbe Beöthy Algernon, mintha magára venné.
Aztán Roszner báró kezd szólani, aki már elvesztette egykor a szüzességét mint főrend, de itt ismét új: szép hangú, kellemes modorú szónok, s értelmesen, okosan polemizál. Nagy pietással hallgatja Kazy János, Szegedy Béla, tűnődve rajta:
– Hol szedhet össze efféléket egy valóságos kamarás?
Pécskai Gaál Jenő beszédje alatt megnépesül a folyosó.
Izgatottan futkároznak szerte a trencséni követek, s ha összejönnek, suttogva, titokzatosan váltanak nehány tót szót:
– Tu je us piszmo? (Itt van már az írás?)
– Estye nyi. (Még nem!)
Végre az öröm sugara dereng fel a Szmialovszky Valér vékony arcán, s mint a futótűz terjed el Urbanovszky füléből a Kubinyi Györgyébe, Kubinyi Györgyéből Kiszely Lehelébe:
– Itt van, megvan, megérkezett!
Szitányi Bernát, amikor jelen van, cukorkákat osztogat a jó ismerősöknek, sőt a miniszterelnöknek is átnyújt hódolattal egy-egy bonbont, s az már egészen rá van szokva erre az egyetlen édességre, amit a politikai pálya nyújt. Ha nincs jelen Szitányi, hogy az ország dolga mégse akadjon fel, s Tisza ne nélkülözzön, Urbanovszkyra bízza a szelencét: ő a helyettes. Nagy kitüntetés ez a Ház kedves Ucsujára (egyéb hivatalt nem is vállalt soha az öregúr).
Ma is Ucsunál volt a szelence, kevélyen pattogtatta a nadrágzsebében, de a nagy izgatottságban a jó ismerősöknek cukorka helyett azt súgta a fülébe boldog szemhunyorítással:
– Nincs már semmi baj. Megérkezett.
– De mi érkezett meg?
– Hát a Kubicza távirata.
Igen, ez volt a nap eseménye, mert a kormány nagy szepegésben volt. A Visi Imre interpellációja nyugtalanítá.
Tisza és Fejérváry halványan tanácskoztak az ülés elején a miniszteri szobában.
– Ki hitte volna erről a Visiről, hogy ez meg akar bennünket enni?
– Baráti kéztől kell-e elesnem? – töprenkedett Tisza.
– Hátha le lehetne beszélni? – villant meg a Fejérváry fejében.
– Hisz akkor is megmarad még Madarász. Ejh, menjünk neki a veszélynek!
Visi ezalatt bent ült a tanácsteremben, s tanulmányozta Gaál Jenőt (hogy miképpen nem kell beszélni), miközben villámló mérges tekinteteket vetett a vörös székek felé.
Végre (akár hiszik, akár nem) vége lett a »nagy pécskai« szónoklatának, a folyosó betódult, az elnök felébredett csendes szundikálásából, és megrázta a csengettyűt.
Törs rányomta ujját a villamos gombra, mely ezt a hangot látszott most sivítani a folyosókra, a lépcsőházba a büfébe: «Catty! Catty!«
Polónyi vérszomjas arccal rohant a mediumra, Madarász hátraszegte a fejét negédesen, Helfy fitymálólag mosolygott, mintha mondaná:
– Elég volt már nekem erre a hétre a francia háborút megcsinálni. A belháborút csináljátok ti.
Visi fölemelkedett, s a síri csöndben csengő hangon kezdé interpellációját. Ügyesen, bizonyos lendülettel beszélt. Előadásában volt valami kellemes frisseség, amely jólesett.
A Ház gyakran szakítá félbe zajos helyeslésekkel.
Egy ilyen kitörő »úgy van«-nál hirtelen megrezzenni látszott:
– Hohó, hátha csakugyan meg találom buktatni a kormányt.
S legott ijedten ereszté lejjebb hangját egy skálával.
De a kormány már akkor semmitől sem félt, mert időközben (mint azt az olvasó kiérthette e hű leírás elejéből) megérkezett a Kubicza sürgönye, s amire Kubicza egyszer ráteszi a kezét, az okvetetlen diadal.
Madarász után (aki rárepetált Cattyra) Tiszának elég volt nehány szót szólnia, s felolvasni a Kubicza sürgönyét (mely Cattyt olyan ártatlannak nyilvánítja, mint a ma született gyereket) és a Ház viharos helyeslésbe tört ki, sőt még a morajló ellenzék is lecsendesedett szelíden. (Ilyen nagy tekintélye van Kubiczának.)
A trencséni követek szeme a kevélységtől csillogott, csak Polónyi sóhajtott fel megcsalódva:
– Hát már sose legyen egy kis népgyűlés?
