II. A hínárpolitika
II. A hínárpolitika
Tehát Pázmándy hazaérkezett. Hogy mit csinált ezalatt, amíg el volt tűnve, nem tudni határozottan, annyi bizonyos – ő maga sejtette a Házzal –, hogy jelen volt, amikor Decrais konferált Kálnokyval, látta, mikor Goblet elolvasta Tisza beszédének a Ház naplója után készített fordítását, megkötötte újra a magyar–francia testvériséget, s valószínűleg együtt kiáltotta a készülő Eiffel-torony tetejéről a világ négy tája felé: Vive la grande nation des Tsiganes!
Denique újra itthon termett, s azon úti porosan beállított a szélsőbali klubba, ahol éppen megint a világpolitikát csinálták.
– Min tanácskoztok?
– Ássuk a vermet Tiszának.
– No, hála istennek. Csakhogy csinálunk már valamit. Hát mit tegyünk?
– Azt tesszük, hogy semmit sem csinálunk.
– Há! Hein! És ez elég lesz Tiszának?
– Te azt nem érted! A politika tudományát nem Párizsban szopjuk. Ez Cavour-rendszer. Úgy hívják, hogy: hínárpolitika.
– Hm. Ez érdekes. És mi a terv?
– A vadat becsaljuk a hínárba, azután a vadászok meglapulnak, s hagyják a vadat mind mélyebbre süllyedni az iszapba, amíg végképp elmerül.
– Hát miről van tulajdonképpen szó?
– Arról van szó, hogy nem nyújtunk segédkezet Tiszának. Nem interpellálunk. Magára hagyjuk. Ezt kívánja a hínárpolitika.
– Helyes. Az én szegény fejem ezt sose fundálta volna ki. Persze, hogy én is hozzájárulok a javaslathoz.
A klub tehát elhatározta, hogy nem interpellál a Goblet beszéde ügyében.
Boldogan, a biztos siker tudatában tértek nyugalomra a szélsőbaliak, s álmodoztak egy borzalmas hínárról, melynek közepén keservesen vergődik egy Tiszához hasonló csontos alak, s merül mind jobban alá a békák és kígyók közé, míg a közeli bürökleveleken kárörömmel lapulnak meg a szélsőbal korifeusai.
Annál nagyobb volt a szépen kieszelt terv után az ámulás, midőn másnap felütötték a Házban az interpellációs könyvet, s a legelső ami szemükbe tűnt, volt: Pázmándy Dénes bejelentett interpellációja.
