I. Bánffy Béla
I. Bánffy Béla
[nov. 20.]
Fekete zászló leng a homlokzaton. Vékonyra csavargatja a csípős őszi szellő.
– Ki halt meg?
– Gróf Bánffy Béla – felelgeti a kapus a kérdezőknek.
Tehát elment az öreg is. Nem látjuk többé az alelnöki székben, sem a tanácsteremben, hol hosszúkás, hamuszínű feje érdekesen kivált a sablon arcok között, sem a folyosón, ahol nadrágzsebeibe mélyesztett kezekkel járt fel s alá, meg-megállt valamely csoportnál, egy adomát mondott el, vagy a napi eseményekhez szólt hozzá. Mindég tett, mozgott, kapacitált, komplanált, tervelt. Helyesen mondá valaki, hogy olyan, mint az »ébresztő óra«, amely szüntelenül jár, de vagy későn ébreszt, vagy korán.
Gróf volt, de pertu volt Grecsákkal. Abból a régi jó, egyszerű matériából gyúrták, amelyből a többi erdélyi főurakat. Azokból való volt, akik nem lábatlankodnak ott, mikor az udvar a medvét kergeti. De ha egyszer a medve kergetné az udvart, akkor ott volnának…
A Tisza leghívebb gárdájához tartozott, aki annyira identifikálta magát a generálissal, hogy együtt búsult, együtt örült a dolgain. De inkább volt búsulásra alkotva. Az örömet rendesen átengedte Ivánka Imrének, Móricz Pálnak vagy Kemény Jánosnak. Ám ha valami felhő tornyosult a Tisza csillaga elé, azt a »Carmen lugubre« sem bírta volna jobban kifejezni, mint az a végtelen savanyúság, mely sápadt, dudoros ajkait elönté, s az az ijedelem, mely apró szürke szemeiben megjegecesedett.
Az utolsó években előkelő állást foglalt el a pártban, annak minden praktikáiban részt vett, de nem szerette fitogtatni.
Ha az újságírók megszorongatták, hogy adjon felvilágosítást erről vagy arról, sohasem vallott semmit.
– Hagyjanak nekem békét. Tisza hallgatni szeret, Önök fecsegni szeretnek. Ő többet tud, mint amennyit mond, Önök többet mondanak, mint amennyit tudnak. Mi hát egészen a kitalálásból élünk.
A fiatal képviselőket (akikkel igen ridegen bánnak a mostani öregek) atyailag szerette. Minden szesszióban volt egy kedvence, akit kényeztetett, becézgetett, s akiből nagy embert jósolt. Azelőtt Szereday Aladár, az idén ifjabb gróf Andrássy Gyula volt a választottja. De a többiekhez is jó szívvel volt, s igazi magyaros őszinteséggel adott nekik tanácsokat.
Egyet nemrégen félrehítt, bizalmasan, barátságosan.
– Látod, te szellemes ember vagy, de ha boldogulni akarsz a parlamentben, nyomd el magadban, ha egy szúrós ötleted támad.
– Miért, Béla bácsi?
– Mert nem boldogulsz. Megharagusznak rád. Itt vagyok élő példa. Énbelőlem azért nem lett miniszter, mert ha egy jó élc jutott eszembe, kikottyantottam.
– Ugyan, jutott is a te eszedbe valaha jó élc, Béla bácsi…
–- Itt van ni – kiáltott fel élénken. – Ez már mindjárt egy olyan, amit el kellett volna hallgatnod.
Becsületes, hótiszta ember volt, akit mindenki szeretett. Nagy tehetségekkel nem ruházta fel a természet, de azokat ő olyan ügyesen tudta egy rakáson tartani, hogy számbavehető erő volt velök. Több erénye volt, mint hibája. S még a hibái is olyan igazi magyar hibák voltak, amik szinte tetszetősebbek a némelyek erényeinél.
A Ház homlokzatáról leveszik a fekete zászlót holnapután. De a szívekben még soká azután megrezdül egy-egy fájó húr, ahol az ő nevét kiejtik. S a folyosókon, a Ház csöndes fülkéiben néptelen napokon el fog suhanni egy árnyék. Egy szellő besivít az ablakon. Egy lehellet, egy sóhaj támad fenn a nagy űrben, a nagy tanácsterem üvegburája alatt. S a merengő előtt a négyszáz ember zsibongásából elő fog bontakozni egy hang, ismerősnek tetsző, de egy halotté…
S az én tollam, mikor e rovatba fogok írni, és keresem a színeket, ötleteket az embereimhez, s embereket az ötleteimhez, igen sokszor fog még rájárni az ő nevére, talán már le is írom a papírra, amikor eszembe jut, hogy ő már nincsen többé, alszik csöndesen, mélyen, tovább álmodva századokra, ezredévekre a Tisza Kálmán kormányzását.
