A NYOLCADIK NAP
A NYOLCADIK NAP
Nyugalmas, csöndes nap volt. Az is igaz, hogy ezelőtt egy évvel az ilyen ülésről vezércikkeket írtak volna az összes lapok azzal a címmel: »Botrányos szcénák a parlamentben«; de ma már ez nyugodalmas nap, karcolatot sem érdemes róla írni, mert »nem történt semmi«.
Maga a t. Ház a voltaképpeni pigra massa, meg se mozdult. Olyan az ma már, mint a roué, akinek erős izgatószerekre van szüksége.
Szóval egy megszokott ülés volt. A sablon szerint. Semmi új szerepbeosztás, semmi meglepő fordulat. A Károlyi Gábor vékony kappanhangját hallottuk egyszer-kétszer, a habarékpárt szarkája, Fenyvessy is belecsörgött a beszédekbe, Thaly Kálmán szintén felmordult nehányszor, a lendületes »Hoch« természetesen nem maradt el, s mert Fabiny megint felszólalt, sűrűn hangzott a felkiáltás: »Bach-huszár!«
A miniszterelnök, mint már napok óta rendesen, a folyosón tartózkodott. Az ország hatalmas államférfia, ki évtizedek óta vív szócsatákat a legerősebb szónokokkal, golyózáporban megöregedve, kitér a bolhacsípések elől: »Miattam ne legyenek zivatarok, inkább künn maradok.«
Általában semmi sem mutatja benne annyira a nagy embert, mint az a bámulatos mérséklet, melyet a tüntetések idején tanúsított. Egy ember, aki még akkor se nyúl a hatalmához, mikor már az egész párt követeli, megérdemli, hogy a hatalom örökké nála legyen.
Sok keserűséget, sok izgalmat keltett a vita. Barát baráttól elhidegült. A pajtások közt, kik nem kérdezték azelőtt egymástól, »melyik párton ülsz?« űr tátong. A folyosón, hol meleg barátságban csengett össze a három tábor, most elkülönözve súgnak-búgnak, teljesen idegenek egymásra e csoportok. Sőt, nem ritkán látni, mikor gyűlöletteljes tekinteteket váltanak. Az epe forr. A kedélyek hullámzanak. A kellemetlen összeszólalkozások gyakoriak, mindenki haragszik, mindenki mérges, csak egy ember nyugodt a forrongó tömegek között. Ez a miniszterelnök.
Úgy ül ott, úgy nézi csöndes kontemplálásban bosszankodás és félelem nélkül az egyes ellenzéki tüneteket, mint egy doktor, aki már sokat tapasztalt, sokat látott és tudja, hogy most negyven fokos láz következik, a beteg elkezd félrebeszélni (éppen most van benne a legjobban), aztán jönnek a mirigydaganatok, ebben valamit amputálni kell, amabban maga a természet segít, csak hagyni kell a természetes lefolyást s megint beáll a rendes vérkeringés.
A folyosó általában érdekesebb és komolyabb, mint a tanácsterem. A miniszterelnök körül egész csoportok gyűlnek s a vita egyes fázisairól folyik a szó. Apró fiók-viták indulnak meg egy-egy bent felhozott argumentum felett. A teremből folyton jönnek ki mamelukok s referálnak a történtekről: ki mit mondott, mi történt. »Megint új skandalum!«
Szörnyűlködnek, dohognak, csak a miniszterelnök von szelíden vállat: »Ez se tart mindég.«
De hogy a gyűlésről is szóljunk valamit – az első szónok Goda Béla volt. Kurtanyakú, kevélyfejű ember, hasonlít a megboldogult Mailáth Györgyhöz. Asbóthtal polemizált, nagy harci fölszereléssel – az Asbóth saját puskaporával.
Tőle Kricsfalussy Vilmos vette át a szót, az első disszidens. Noha a kormánypárt tagja, régen híre szárnyalt, hogy a 25. §-t nem szavazza meg. Vonzó, eszes szónok, aki az ellenzék zajos tetszészúgása közt támadta meg a Gajári-féle határozati javaslatot s mivel – úgymond – a »saját fejével kell immár gondolkoznia« (és nem a Tisza fejével, mint eddig – kiáltá közbe valaki) egy módosítást ad be, mely szerint a törvényben lenne kifejezve, hogy a katonai utasítást miképp adja ki a nyelvre nézve a király.
Az ellenzék ragyogott, tombolt örömében:
– Ez aztán a derék ember – zengték szirén hangokon a szélsőbaliak.
A kormánypárt mogorván hallgatta. Némelyek elégikus hangulatban mint a fiók verebek, félénken összebújva, mikor az egyik közülök kiesik a fészekből.
Kricsfalussy módosítványa volt a nap eseménye. Majd Horánszky indított meg egy napóleoni hadjáratot – mindenki ellen. Az koronákat tördelt, ez miniszteri székeket döngetett. Polemizált Horváth Gyulával, Fabinyval, Fejérváryval, Tisza Lajossal és Gajárival, s aki ezalatt útjába esett, azt az ércbárdú Botond összezúzta, vagy legalábbis egy szellemi barackot nyomott a fejére, végre megfenyegette a Tisza Kálmán üresen ott álló székét, amelybe édes merengéssel tudja már beleképzelni »Albert kegyelmes urat«.
– Hiába lesz vége a 25. §-nak, addig a mi haragunk nem ér véget, amíg a mi vígságunk el nem kezdődik.
Szenvedélyes patetikus hangjából, sajátságos tüzű szeméből, ziháló orrlyukaiból szinte bőgött a farkas éhség a hatalom után.
Horánszky beszéde roppant termékenyítő hatással volt. Egész raj felszólalást kölykezett.
Egymás után álltak fel nyilatkozni Fabiny, Fejérváry, Horváth Gyula, Baross; kivált ez utóbbi pompás rögtönzésben felelt a tiszti akadémiára vonatkozólag.
